A magyar kormány "2011. július 27-től módosította a foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvényt."1 Ennek értelmében kizárólag az állam számára lehetővé válik minimálbér alatt foglalkoztatni embereket, akár teljesen improduktív, haszontalan, átmeneti munkakörökben. Ennek hátulütőit Muraközy Balázs már részletesen megírta. A program hallatán még az itteni professzorok is nagyon izgatottak lettek ("People are really curious about the effect of such programs but nowadays, not many countries have them."  Naná.). Amikor pedig meséltem a monoki "pilot verzióról", mondták hogy gyorsan nézzek utána miféle adatok léteznek erről. Elkezdtem keresni, és a következőkre jutottam:

1. Van Magyarországon több olyan ember, aki nagyon szívesen elemezné, elemezte volna egy ilyen rendszer hatásait (milyen hatással van a résztvevők későbbi foglalkoztatási esélyeire, az adott kistérség munkaerőpiacára hogy többet ne is említsek) rigorózus ökonometriai módszerekkel. Egyéni szintű, követéses adatbázis megfelelő mintaelemszámmal, talán kijelenthetjük, nincs.

2. De ha a KSH, az ÁFSZ és még ne adj' Isten az érintett önkormányzatok is összedolgoznának, összehangolnák és összekötnék a meglévő adatbázisaikat, talán (szerintem) lehetne, olcsón.

3. Mi történik ehelyett? Létrehozzák Foglalkoztatási és Közfoglalkoztatási Adatbázist, amelyalapján az állami foglalkoztatási szerv elektronikus nyilvántartása lesz "a közfoglalkoztatás megszervezése, a foglalkoztatás feltételeinek biztosítása, valamint a közfoglalkoztatással összefüggő egyéb feladatok eredményes ellátása céljából." (uo.) Ez önmagában nem baj, és nem zárja ki a fentieket. Reméljük, az adatok valóban alkalmasak lesznek valódi hatásvizsgálat elvégzésére (legalább utólag). Ami viszont baj, hogy azt is meghatározzák, "hogy kik rögzíthetnek az adatbázisba, valamint kik juthatnak hozzá az adatbázis információihoz." (uo.) Hogy az adatok illetéktelen kézbe ne jussanak, egy kutató intézetet is létrehozott a kormány: a korábbi Budapesti Munkaerőpiaci Intervenciós Központot júliustól Türr István Képző és Kutató Intézetnek hívják, lesz kutató intézet része, és az adatokhoz az önkorményzati jegyzőn, az ÁFSZ-en, a BM-en és a MÁK-on kívül kizárólag ők férhetnek hozzá. Amikor van egy állami MTA Közgazdasági Kutató Intézetünk, ECOSTATunk, vagy vannak jól műkődő magánintézetek (pl. TÁRKI, Budapest Intézet), tele felkészült munkagazdászokkal! Feltétlenül kellett még egy állami pénzből létrehozott intézet, ami az állami pénzen gyűjtött (ezért más kultúrországokban megfelelő anonimizálás után kutatási célra nyilvános) adatokat monopolizálhatja. Hát gratulálok, de remélem legalább, hogy a még nem nyilvános kutatói gárdában helyet kapnak a magyar munkaerőpiacot, a nemzetközi irodalmat és gyakorlatot is nagyon jól ismerő szakemberek a már fent említett intézetekből.

 

(dédié à mes camarades du groupe français au lycée)

 

L’année dernière à Paris, j’ai réalisé que je ne parle plus français. Aussi, j’ai entendu qu’ à Berkeley l’enseignement de langues, c’est très fort et vraiment intense. Donc, j’ai décidé que, à côté de la recherche, j’allais prendre une classe française. Finalement, j'aimais cette langue et peut-être j'en aurai besoin un jour... C’était une excellente idée. Nous avons une 50-minute classe chaque jour du lundi au vendredi. Le professeur est une espagnole étudiante doctorale en français, elle est très sympa. Il faut beaucoup travailler, écrire des compositions, faire des présentation en groupe, voir un film et écrire un essai analytique dont on a vu etc. Notre livre, c’est drôle. Tout de suite, la deuxième chapitre est du masculin/féminin où on discute le sexisme dans la société, les mouvements féministes, le pouvoir des hommes etc. Il y aura une chapitre de la politique, de l’indépendence, de l’identité française et une chapitre aussi des classes socio-économique, des riches et des pauvre. Je suis sûre qu’on va parler du capitalisme et de la répression quand on y arrive:) Mais nous nous occupons souvent de la culture aussi, et je peux déjà dire que j’apprends beaucoup. Il est finalement agréable d’apprendre quelque choses d'autre que les sciences économiques dans cette université. Aussi, cette classe me remplace un petit peu l’Europe. Aujourd’hui, nous avons écouté et chanté la chanson Sympathique” (vous tous savez: Je ne veux pas travailler, je ne veux pas déjeuner, je veux seulement loublier et puis je fume...”, https://www.youtube.com/watch?v=tp_FjgTVy2Y&feature=related), et brusquement, j’ai réaliser ce dont je manque le plus souvent de la vie américaine: les bars en pénombre et fumeux, un verre de bon cognac, des conversations sans but, le temps passé d'une façon absurde, la décadence...

diákrémsztorik

2010.10.02. 10:25

Lenyűgöző, hogy bár a Berkeley állami egyetem, mennyi erőforrás jut arra, hogy a Ph.D. diákokból jó tanárt faragjanak. Kötelező konferenciák, feéléves pedagógia szeminárium, peer review, videófelvétel egy-egy órádról, és még a majdnem elfelejtett online kurzus… A következők saját és másoktól hallott élmények.

Éjjel töltöd az online kurzus sexual harassement részét, és befrusztrálódsz, hogy lehet, hogy nem kellene másnap ebédidőben a magyar-horvát-roma származású tanítványoddal Kézdiék kutatásairól beszélgetni.
Aztán odaérsz az online kurzusban ahhoz a szituációs kérdéshez, hogy >>Mit teszel, amikor egy tanítványod beadja a szinte teljesen érintetlen vizsgalapját, és azt mondja, “Most megyek és megölöm magam.”<< A pedagógia szemináriumról emlékszel, hogy semmiképp sem szabad, hogy az legyen a reakciód, hogy “Hahaha, jó vicc!”… De még mielőtt kitalálnád a választ, megszólal a gmail, hogy új emailed érkezett: egy tanítványod írt, hogy szeretné bepótolni a mai kisdolgozatot, mert nem volt ma órán, mert a kollégiumában valaki megölte magát… Gyors netes keresés: ráadásul pisztollyal.
Nehéz a közepiskolád legjobbjaként bekerülni egy top egyetemre, és bizonyos pozitív valószínűséggel megtapasztalni, hogy itt már nem te vagy a legjobb. Főleg, ha közben ott a tudat, hogy apád és anyád, akik egyébként alig két héttel miután leléptél otthonról bejelentették, hogy most, hogy felneveltek téged, akár már el is válhatnak, ezzel jó lelki löketet adva a freshman évednek, évente kb 20 ezer dollárt költ az oktatásodra, és még így is dolgoznod kell a hétvégén, hogy ne kelljen bejárónak lenned.
Nem csoda, ha ezek a diákok olykor kiakadnak. Néha sírógörcsöt kapnak office hourben a padló közepén, de még az is előfordul, hogy egyik-másik talán gondosan megtervezi, pontosan mikor menjen fel az Evans Hall 10. emeletére, hogy az ugrást követően a lefelé utat valami nagyon híres professzor is, közvetlenül az irodájából láthassa…
A pedagógia szemináriumon megtanítják, hogy gondosan és fokozatosan kell a diákokat felkészíteni a kurzust lezáró beszámolóra, különben még az is elképzelhető, hogy egy éjjel az irodád asztalára szarnak. És a pedagógia szemináriumon azt is megtanítják, hogy ha amikor életed első pénzügy óráját tartod a Berkeley-n, és egy ’68-ból ittragadt marxista 19 éves betéved rá, és frankfurti provokációival 2 percenként megzavarja az órád, ne úgy küldd ki a teremből, hogy közben a vállára teszed a kezed. De ha mégis megtörtént, gyorsan konzultálj a Campus Climate and Compliance-szel [kb. Kampusz Közhangulat és Fegyelmi Szolgálat], de készülj fel, erre lehet hogy csak annyit mondanak: “Well, you know, this is Berkeley.” [Hát, tudod, ez itt Berkeley.]

[Az ökonometria első két törvénye]

David Card a mai órán:

"By the way, do you know the first 2 laws of econometrics? [Mellesleg, tudjátok az ökonometria első két törvényét?]

1. If STATA can do it, I can do it. [Ha a STATA meg tudja csinálni, én is meg tudom.]

The problem is, that unfortunately, most of the time, the converse is also true: [Sajnos az a baj, hogy általában a fordítottja is igaz:]

2. If STATA can't do it, I can't do it. [Ha STATA nem tudja megcsinálni, én sem tudom.]"

Namármost, a kis berkeley-s kommunánk tegnap pont David Card házijának írása közben talált egy ellenpéldát - sajnos az elsőre:

A STATA gyakorlatilag bármilyen, azaz nemcsak bináris változóra képes probitot futtatni. Mi olyat nem tudunk. Hogy kell?

Thomas J. Nechyba (Duke Univ.): Microeconomics – An Intuitive Approach with Calculus (Cengage Learning, 2010)

 
Az idei tanévtől kezdve megszűnt az ingyenebéd, és most már tanítanunk kell az ösztöndíjért. A tanszék heti 20 órában foglalkoztat minket, amiért minden hónap elsején fizetést kapunk, pay check formájában. Olyan feladatot kaptunk, amivel ki is töltjük azt a heti 20 órát: fel kell keszülnünk az óráinkra, állni kell office hour-ökben [fogadóórákban] a sok-sok nekünk bombázott kérdést, rengeteget kell javítani, és persze a diákok emailjeire is kell válaszolgatni, hol szakmai kérdésekre, hol pedig olyanokra, hogy “hogy kell a Doodle-t használni, amin az órai prezentációra lehet jelentkezni?”…
 
Attis ECON1-hez, az ún. Principles of Economics-hoz tart gyakorlatot, ami az első közgazdaságtani tárgy, amivel egy undergrad talalkozik a Berkeley-n, én pedig ECON100A-hoz, ami Microeconomic Analysis néven fut, és a kevésbé elméleti-formaliyált mikroökonómiai tárgyat rejti. Alapvetően azt hiszem, eddig mindkettőnknek bejött a tanítás, még ha olykor úgy tunic, túl sok munkával jár is.
 
Az én tárgyamhoz az előadó remek könyvet választott: mostani fejemmel nagyon szeretném, ha annak idején Nechyba könyvéből tanulhattam volna először mikrót. Melegen ajánlom a Kollégiumnak megvételre, a Közgáznak és az ELTECON-nak pedig megfontolásra is, hogy a mikrót esetleg ebből oktassák.
 
A könyv minden fejezete két részre van osztva: a Part A-ben motiválja az adott témát, valamint csak intuitive, ábrákkal magyarázza el a közgazdasági fogalmakat, majd a Part B teszi mindehhez hozzá a matematikát. Így lehetséges csak formalizáltabban és kevésbé formalizáltan is tanítani a könyvet. Valamint Nechyba többféle fókuszt ajánl: lehet tanítani a hagyományos elméletre helyezve a hangsúlyt, elméletre de játékelméleti fókusszal, valamint üzleti alkalmazási, vagy közpolitikai alkalmazási fókusszal. Mia z elméletet ötvözzük a közpolitikai fókusszal, inkább az utóbbit hangsúlyozva, amit a diákok nagyon élveznek. A könyv bár elég drága, de tartozik nekik hozzá egy tanulást segítő melléklet, amiben ún. Livegraph-ok is vannak. Ez azt takarja, hogy Nechyba (állítólag a cuki osztrák akcentusával) minden ábrát, animálás közben, elmagyaráz és megmutat, hogy kell megrajzolni. Az egyes fejezetek végén pedig szerintem nagyon szemléletes feladatok vannak. (Némelyek megoldásai a diákok számára is hozzáférhető, a többieké csak az oktatók számára, mint mi vagyunkJ) Ezek közül nagyon sok alapul mindennapi, üzleti vagy közpolitikai alkalmazásokon. Valós adórendszerek vagy jóléti programok egyes elemei, telekomos csomagok árazása stb. várnak elemzésre a tanult eszköztárral. Olyan feladatok ezek, amik megteremtik a diákokban az “aha” élményt arra vonatkozóan, hogy mire és mennyire jó a közgazdaságtan. Az egész könyv sikeresen viszi végig azt a szellemiséget, ami egyébként az első fejezetben szuperösszeszedetten meg is van fogalmazva: a mikroökonómia nem annyira tárgyi tudás, mint inkább gondolkodási keret, ami az általános tudásunk, és nem pedig a munkahelyen is megszerezhető, specifikus rutinoknak lesz része. Érdekes kérdésekkel foglalkozik, amelyek (pozitív) elemzéséhez a precizitás, a kezelhetőség és a komplexitás jegyében matematikai módszerekkel megoldható modelleket épít. A modellek természetesen leegyszerűsítik a való világot, de csak annyira, hogy a lényeget tartalmazzák, a feltett kérdésre “elég jó” választ tudjanak adni. Realisztikusnak is csak azért és annyira kell lenniük, hogy jól értsük a bennük leírt mechanizmusokat, és fitteljenek a valósággal. Nechyba szerintem zseniális analógiát használ a közgazdasági modellezés értelmének érzékeltetéséhez:
/kép forrása: http://www.pbs.org/kcet/wiredscience/blogs/2007/12/essence.html/
 
Picasso a következő bika-sorozatának első képén teljesen élethúen ábrázolja az állatot. A soron következő képeken mindig elvesz belőle egy-egy (szerinte lényegtelen) részletet. Az utolsó képre a bika még mindig felismerhető, de már csak az látszik rajta, ami Picasso számára “a lényeg” volt a bikában… Ezért az ő érdeklődése szempontjából az utolsó kép egy “elég jó” ábrázolása a bikának. Erre tessék hét törekedni közgazdasági modellek alkotásánál is!

Mi az, hogy negatív kereset?*

2010.09.12. 01:04

Szeretettel a Keresztapámnak, akinek egyébként nem tudom milyen előjelű a keresete

A harmadik, és már-már katarzisszámba menő munkagazdaságtan óránkon a Berkeley-n, David Card rákérdezett, hogy az empirikus háziban hányan vették észre, hogy rengeteg a negatív éves jövedelmű egyén. Mivel a házi még az adatok öncélú nézegetése nélkül is elég sokáig tartott, kevesen vették észre, vagy ha észre vettük is, nem kezeltük ezt a problémát, természetesen gúnyolódott egy sort ("Okay, that's all for creativity." ["Oké, hát ennyit a kreativitásról."]). De nem is ez a lényeg, hanem ahogy aztán megindikolta a negatív jövedelmeket:

"For example, farmers always report negative earnings. My father is a farmer and he has never had positive earnings in his life. Something like you'd get out of the farmers' club if you had positive earnings."

 

 

["Például, a gazdák mindig negatív keresetet jelentenek be. Az apám gazdálkodó, és még soha az életben nem volt pozitív keresete. Mintha kizárnának valamiféle gazdakörből ha valaha is pozitív jövedelmed lenne."]

Hát ezért vesszük ki otthon is szinte minden elemzésből a mezőgazdasági foglalkozásúakat. Más megoldás nincs?

 

*Egyszer a magyartanárunk fakadt ki egy ehhez hasonló mondattal a matektagozatos osztályunknak: "Sosem értettem, amikor a matematikus kollégák a negatív számokat magyarázták úgy, hogy >>Ha -2 Ft-om van, akkor...<<. Mit jelent kéremszépen, hogy -2 Ft-om van? Hát vagy van pénzem, vagy nincs pénzem. De hogy negatív pénzem legyen?!" Pedig már akkor is léteztek hitelek...

 

Tegnap, a tavaszi szünet utolsó napján, adtunk a kultúrának.

Először is egy performance-nak lehettünk részesei. Beth Fein (www.bethfein.com) Kaliforniában élő mindenes művész 6 évvel ezelőtt kreálta meg először a Dance Anywhere performance-eseményt világszerte (http://danceanywhere.org/). Ez abból áll, hogy a jelentkezők vállalják, hogy egy adott napon san francisco-i idő szerint pontosan délben saját városukban valamilyen tánc-tevékenységet folytatnak, nyilvánosan. Jelentkezhet bárki a világ minden tájáról. Idén legtöbb esemény persze Amerikában volt, de Namíbiától kezdve, Tallinnban és Nápolyban is valaki becsatlakozott. A tánc jellege teljesen kötetlen: jelentkeznek társastánc-iskolák, hobbi tánccsoportok, és profi táncosok is. Valakik csak salsáznak a tánciskolájukban, és be lehet menni megnézni, Oaklandban valakik a metróállomáson fogtak a performance-ukba, tavaly pedig állítólag valaki egy taxiban táncolt.

Mi tegnap egy kortárs művészeti galériában (http://www.togonongallery.com/) voltunk tanúi annak, amiben maga az ötlegazda művésznő is szerepelt. Már-már azt hittük elkéstünk, mert Berkeley-s pályfutásunk során meglepő módon először keveredtünk dugóba a San Franciscóba menő busszal a 2x6 sávos autópályán. De gondoltuk azért odasitünk a helyszínre, legalább a galériát megnézzük. A galéria egy belvárosi bérház második emeletén volt (egyébként az egész ház kortárs művészeti galériáknak ad otthont). Ahogy beléptünk a házba, épp a földszinten állt a lift, és benne voltak a beöltözött táncosok. Mondták, hogy siessünk, megvárnak. Gondoltuk, na épp mennek visszaöltözni. Ahogy felértünk a másodikra, és kinyílt a liftajtó, fényképezőgépek kezdtek csattogni, kamerák piros lámpái kapcsoltak be. Úgy éreztük magunkat, mint Julia Roberts a Notting Hill-ben, amikor Hugh Grantnél kinyitja a bejárati ajtót egy szál bugyiban és ingben… Gyorsan kiszaladtunk a liftből, a táncosok pedig osonó tánclépésekkel végig a folyosón az adott galéria felé vették az irányt: ekkor kezdődött a performance. Alig tettek pár lépést, amikor egy szomszédos galéria alkalmazottja kikiabált a folyosóra: “What are you doing?”, majd amikor nem érkezett válasz, kicsit agresszívebben: “Hey guys, what are you doing?”, ekkor Beth Fein kiszólt neki, hogy “Dancing”. A csávó gúnyos nevetéssel konstatálta, hogy ezeke nem normálisak, pedig az általa árusított képek, mint később megállapítottuk, sem bírtak több értelemmel, sőt. A körülbelül 10 percig tartó performance érdekes volt, a csoportból valószínűleg csak egy nő volt profi táncos, mert ő technikailag is nagyot alakított, és rendkívül jól interaktált a kiállított tárgyakkal (lásd 2. kép).

Mi az értelme ennek az egésznek? A performance után Beth Fein-t az ABC 7-es csatornájának szörnyen üresfejű riporternője a helyszínen meginterjúvolta:[1] A honlapja szerint “a művészet és a hétköznapi élmények közötti homályos választóvonalat” felfedező-feszegető művésznő elmondta, hogy azt akarja demonstrálni ezzel a rendezvénnyel, hogy művészetet, táncot csinálni bárhol lehet. A közönségtől azt kéri, hogy fényképezzen, videózzon (mi ezt meg is tettük), majd rakja fel a képeket, vidókat az esemény honlapjára. Mivel ma már kisiskolások is részt vesznek, akiket szülői engedély nélkül nem lehet Amerikában csak úgy lefotózni, az olyan performance-okon a közönséget rajzolásra, versírásra buzdítják. Ezzel akarnak mindenkit aktív közreműködésre, művészet-gyakorlásra bírni.

Az ő „darabjuk”, ahogy Beth Fein elmondta, ugyebár egy galériában, kész alkotások között „játszódott”. Ők valami vázlatosat, félkészt, sokhelyütt improvizációt adtak elő, amivel arra akarták felhívni a figyelmet, hogy a kész mű
megszületését bizony hosszú munka, sok próbálkozás előzi meg. A művész is keményn dolgozik!
 
A performance után végignéztük az épületben az összes galériát. Megállapítottuk, hogy el lehet kérni párezer dollárt azért is, hogy valaki egy óriás-füzetlapra leírja 30-szor, mint valami iskolai büntetést, hogy “Will God save me? Will God save you? Will God save US?” [„Megment-e Isten engem? Megment-e Isten téged? Megment(i)-e Isten minket(az USA-t)?], hogy valaki rikító színekkel becsíkoz egy vásznat(http://www.adlerandco.com/index.html), hogy félig megevett lekváros kenyeret fest olajfestékkel, hogy lefest nagyon szabályosan-geometrikusan két cím nélküli könyvet a polcon könyvtartóstul. Olyat is lehet, hogy ez, http://www.adlerandco.com/mastromatteo/index.html itt egy valódi festmény, pedig szakasztott olyan, mintha csak egy képregényrészlet lenne celluxszal kiragasztva a falra (http://www.adlerandco.com/mastromatteo/index.html). Azt is megtudtuk, hogy van egy Candida Höfer nevű fotóművész, akinek azt tippeljük, ez a választott művészneve, és teljesen átlagos állatkerti képei voltak kiállítva (http://www.renabranstengallery.com/Hofer_Tour2010.html). De volt ami nagy tetszett. Pl. Jennie Smith (http://www.renabranstengallery.com/SmithJ_Tour2010.html), ezeket érdemes kinyagyítani! Vagy Robert Hudson szobrai (http://www.patriciasweetowgallery.com/exhibitions/current.php), amik forognak, mint a föld. A galéria-alkalmazott épp a fülünk hallatára próbált rábeszélni egy valószínűleg nagyon gazdag farmeros-zakós-sálas klienst az egész szobát betöltő nagyságú “Fold” megvásárlására, valami olyasmi szöveggel, hogy neki ez a kedvence, és mennyi apró részbő van összerakva, de mégis mennyire kiegyensúlyozott hatást kelt ahogy forog…

[1] A riporternő tényleg annyira borzalmas volt, hogy 3 kérdés után, amikre Beth Fein hosszan, inspirálóan válaszolt, csak annyit tudott kérdezni: “Is there anything you would like to add?” [„Szeretne még valamit hozzátenni?”], majd az operatőr segítette ki, és még kérdezett két értelmeset.

 

A múlt félévből, ahogy már sokatoknak meséltük, nem elhanyagolható mennyiségű időt az AT&T-vel való reklamálással töltöttünk. A legutolsó, és legdurvább húzásuk az volt, hogy a novemberben túlszámláztak minket, bízva abban, hogy nem vesszük észre, és fizetünk szó nélkül. Ez simán bejön egy nagy cégnél, ahol senki nem böngészi végig a telefonszámlát, és többszáz dollár esetén nem is tűnik fel plusz 20. Azonban nekünk itthon nincs is telefonkészülékünk, csak egy olyan vonal, ami az internetet támogatja, de telefonálni nem lehet róla. Ezek után furcsa volt azt látni, hogy egy október 31-én fogadott (Amerikában a fogadó fél is fizet a telefonálásért!) 3 perces távolsági hívásért fizessünk 6 dollár 44 centet. A hívó fél száma a Yellow Pages-ben ismeretlen volt, ezért rákerestünk a hívást nekünk kiszámlázó cégre a neten, és a következőt találtuk: http://clarkhoward.com/liveweb/shownotes/2008/04/18/13462/. Így már világos volt és felháborító: az AT&T fiktív hívásokat kiszámlázó cégekkel paktál, és részesül azok így szerzett hasznából! A “hogy sikerülhet a Szilícium-völgy tövében másfél hónap alatt internetet szerezni, majd kikényszeríteni az AT&T-ből a szerződési feltételeket” című kálváriánk után felhívom a figyelmet: ha valakinek befektetni való sok-sok pénze van, lépjen be az amerikai telekommunikációs piacra, ahol a fogyasztók nagggyon elégedetlenek (lásd: http://en.wikipedia.org/wiki/AT&T#Criticism_and_controversies, http://en.wikipedia.org/wiki/Comcast#Reputation_for_poor_customer_satisfaction).

 

Arra azonban még ezek után sem számítottunk, hogy az ilyesfajta fogyasztókkal mit sem törődő, az európai, sőt, közép-európai langyparadicsomban elképzelhetetlen bánásmódot még a visszaérkezésünk estéjén tapasztaljuk egy, a fuck AT&T-nél és a fuck Comcast-nál jóval kisebb kaliberű cégnél is.

Mivel a repülőnk este 11:30-kor érkezett menetrend szerint, volt esély rá, hogy lekéssük az utolsó metrót, ezért minibuszt rendeltünk, amit előre, interneten, kártyával ki is kell fizetni. A rendszer a fuck South and East Bay Airport Shuttle-nél az, hogy a rendelt szolgáltatást megelőző nap telefonon konfirmálni kell, hogy valóban igényt tartasz a minibuszos szállításra a megrendelt időpontban. Fel is hívtam őket otthonról, nehogy probléma legyen. Azt mondták, hogy akkor is telefonáljak oda, amikor már leszállt a repülő San Franciscoban. A gépünk korábban érkezett, de én a megbeszéltek szerint hívtam az irodát a reptérről. A diszpécser kedvesen elmondta, hogy hova menjünk a reptéren belül, ahol már vár minket a minibusz. Odamentünk, és valóban volt ott a cégnek egy minibusza (még ezer másik cég minbuszával együtt), amelyiknek a vezetője viszont közölte, hogy ő bizony nem megy Berkeley-be, és felhívta az irodát, hogy küldjenek másik buszt, nekünk pedig mondta, hogy várjunk. Vártunk, vártunk, és Attis kezdett türelmetlen lenni, mondta, hogy telefonáljunk. Én mondatm, hogy várjunk még, de ő (milyen igaza volt!) már hívta is őket. Alighogy kezébe vette a telefont, jött a Berkeley-be nem menő (egyébként fuvar nélküli) vezető, és elkezdte nekem mondani, hogy neki az iroda a telefonban azt mondta, hogy ma estére sajnos már semmiképp sincs kapacitásuk arra, hogy elvigyenek minket. Én elkezdtem kiabálni az ürgével, hogy ezt miért nem mondta eddig, inkább hagyott minket várakozni, mert most hogy fogjuk elérni az utolsó metrót (talán pont ezért...?! még szerencse ugye, hogy a gépünk korábban érkezett!). Közben ugyanezt a kedves diszpécser is elmondta Attisnak a telefonba, de biztosított, hogy a pénzünket vissza fogják utalni. Aztán rohanni kezdtünk, és végül elértük az utolsó metrót. Berkeley-ben a metróállomásról a szemerkélő januári ködben görgetve bőröndjeinket immár megnyugodva állapítottuk meg: megérkeztünk.

 

u.i.: A pénzünket állítólag visszautalták, de még biztos beletelik egy-két telefonhívásunkba, amíg valóban megérkezik… Szerencsére az egyetem továbbra is nagyon nagy élmény, már két nap után is, egész héten dézsából ömlő esőben is.

 

 

Top 6 Szemniárum

Címkék: közgazdaságtan szeminárium top

2010.01.01. 13:09

Így az év vége fele egyre több lista jelenik meg a 2009-es év legjobb, legérdekesebb, legizgalmasabb pillanatairól, filmjeiről, zenéiről stb. Én egy hasonló listát készítettem az év legjobb, legkülönlegesebb szemináriumairól. Általánosságban nagyon-nagy élmény volt a Berkeley-s szemináriumokra járni, habár az óráink miatt sajnos nagyon sokra nem tudtunk elmenni.  Azonban amikre sikerült azok nagyon magas színvonalúak voltak. Persze volt néhány rosszabb is meg, olyan is, amiből szinte semmit nem értettem (ezek természetszerűleg nem kerültek fel ide), de álljon itt az én szubjektív listám. Kíváncsian várom, hogy a blogolvasóknak melyik tetszett a legjobban – ez egy jó alkalom arra, hogy írjatok egy bejegyzést nekünk :))

 

 

1. Nathan Nunn  (Harvard) (October 26- Development and Planing)

„Commercial Imperalism? Political Influence and Trade During the Cold War”

 

Az első helyre került cikk megmutatja, hogy a nagyhatalmi politika, hogyan befolyásolja a nemzetközi kereskedelem szerkezetét (letölthető innen: http://www.unc.edu/depts/econ/workshops/CIA_Nunn.pdf)

Az, hogy a nemzetközi kereskedelem a politikai befolyás tárgya nem új ötlet. Például egyesek bemutatták azt, hogy a gyarmatosító országok kedvezőbb áron importálhattak a gyarmataikról, mint más országokból. Azonban az, hogy ez valóban a „gyarmatok” kizsákmányolását jelenti-e, az továbbra is kérdés maradt. Könnyen lehet ugyanis, hogy az olcsóbb importért cserébe más szolgáltatásokat (olcsóbb export, beruházások) kaptak a gyarmatok. Ha ez utóbbiakat nehéz mérni, akkor sajnos nem tudjuk megállapítani, hogy megfigyelt eltérés a bilaterális megállapodásoknak az eredménye, vagy a gyarmatok egyszerű kizsákmányolásának.

Ebben a cikkben Nathanék a CIA nemrégiben nyilvánosságra hozott adatbázisát használták fel arra, hogy a politikai befolyásolást mérjék.[1].[2]. Azt találták, hogy azokban az országokban, ahol sikeres puccsot hajtottak végre növekedett az USA-val való kereskedelem. Ez még önmagában nem lenne megfelelő bizonyíték, hiszen a kereskedelem sok minden más ok miatt is emelkedhetett, pl. amiatt, hogy az adott ország nyitottabb gazdaságpolitikát folytatat a puccsot követően. Nathanék azonban amellett érvelnek, hogy ezeket a magyarázatokat nem lehet összegeztetni azzal a megfigyeléssel, hogy ezek az országok, leginkább olyan termékeket vásároltak az USA-tól, amiben komparatív előnyük van. Ez az eredmény arra utal, hogy az Egyesült Államok a politikai hatalmát arra használta fel, hogy a nem annyira versenyképes termékeinek piacot teremtsen. Ezt alátámasztandó bemutatják, hogy a mintában a kereskedelem növekedése leginkább a diktatúrákra jellemző, ahol a sokkal könnyebb a kereskedelmet „felülről”, központilag befolyásolni, valamint hogy a kereskedelem növekedése kormányzati kiadások által vezérelt.

                                                           

2. Hal R. Varian (UC Berkeley) (October 14 – Departmental Sminar)

„What does an economist do at Google? Personal sampling of projects”

 

 Hal Varian a Google vezető közgazdásza, a kollégium volt Neumann díjasa. Így már eleve nagy várokozásokkal ültem be az előadásra, és nem is kellett csalódnom. Az előadása eltérő volt a megszokott szemináriumokról a tekintetben, hogy nem egy adott kutatásáról beszélt, hanem arról, hogy a Googleben milyen projekteket végeznek.

Az előadás első felében Varian arról beszélt, hogy a google milyen (aukciós) mechanizmus segítségével adja el a hirdetési felületeit. Akit érdekel a téma (vagy egy gyakorlati alkalmazása az aukció elméletnek), az innen utána olvashat: http://people.ischool.berkeley.edu/~hal/people/hal/papers.html). Ami miatt azonban, Varian barátunk felkerült a listára az-az előadás második része, ahol arról beszélt, hogyan lehet felhasználni a google kereső programját arra, hogy előre jelezzük a munkanélküliség nagyságát, megbecsüljük szinte bármely vállalat árbevételét, vagy hogy teszteljük egy adott marketing stratégia eredményességét.

Az ötlet elég egyszerű és zseniális. Varian azt állítja, hogy a munkanélküliség nagyságát, illetve annak változását, jól lehet mérni azzal, hogy hány ember ír be a google keresőjébe olyan szavakat, mint hogy munkanélküliség, állás, munkahely stb.. Ökonoemetriai modellel segítségével könnyen meg lehet mérni, hogy a kulcs szavak beírásának változása mennyi munkanélküliséggel változással jár együtt. Majd ezt követően a kormányzati szerveknek, MNB-nek nincs más dolguk, mint kikérni az aktuális kereséséi adatokat a googletől és annak segítségével előre jelezni a munkanélküliséget. A módszer sikeressége attól, függ, hogy google keresőbe beírt szavak száma mennyire korrelál a valós munkanélküliséggel. Varian szerint nagyon. Bemutatta azt, hogy e módszer segítségével sokkal pontosabban (és gyorsabban) előre lehet jelezni a munkanélküliség nagyságát, mint a statisztikai hivatal által használt előrejelzési módszerek segítségével. Sőt, túl azon, hogy pontosabb és gyorsabb becslést kaphatunk, sokkal világosabb képünk lesz arról, hogy milyen a területi megoszlása a munkanélküliségnek, lévén a google azt is tudja, hogy az adott kereső szavakat a világ melyik részén írták be.

TDK-zók figyelem! Ez egy kincses bánya. Varian például bemutatta azt, hogy a google kereső szavak segítségével nyomon lehet követni a különböző autó ipari óriások eladásait. Nyilván ezek a cégek tökéletesen tisztában vannak az eladott autóik számával, de a kutatók számára ezek az adatok (pl. területi bontásban) csak ritkán hozzáférhetőek.

A google meg persze jó sok pénzt kaszálhat azzal, hogy eladja a beírt kereső szavak számát, bizonyos cégeknek. Nem nehéz kitalálni olyan esteket, ahol egy cég hasznát veheti annak, hogy tudja azt, hogy egy adott területen hányan érdeklődtek a terméke iránt. Egy Varian által is említett lehetséges példa erre a marketing startégiák értékelése.

 

 

3. Nancy Qian (Yale) (November 23 – Development and Planing)

„The Institutional Causes of China’s Great Famine”

(http://emlab.berkeley.edu/~webfac/bardhan/qian.pdf)

 

Az 1959-61-es Nagy Kínai éhínség a történelem legsúlyosabb éhínsége. A becsült halottak száma 17 és 30 millió közé tehető. De vajon mi volt az éhínség oka? A tradicionális elmélet szerint, a nem megfelelő szintű agrártermés. Ezzel szemben Sen amellett érvel, hogy fő probléma elosztási: azokra a területekre, ahol termelési hiány van, nem jut megfelelő mennyiségű élelem. Qian-iék amellett érvelnek, hogy a kínai éhínséggel egyik korábbi magyarázat sem összeegyeztethető. Az össztermelés alapján megfelelő mennyiségű élelmiszer ált rendelkezésre 59-ben, valamint az éhínség a legtermékenyebb vidékeken volt a legsúlyosabb, ami ellentmond Sen érvelésének. Sokkal inkább valószínű, hogy a központi tervgazdálkodás és terménybeszolgáltatási kötelezettségből fakadó hibák miatt állt elő a példa nélkül álló éhínség. ’59-ben a kedvezőtlen időjárás eredményeként valóban csökkent az össztermelés. Ez azonban a Pekingben ülő központi tervezők számára nem volt nyilvánvaló, és így a tavalyi évekhez hasonló nagyságú beszolgáltatást követeltek. A helyi bürokraták, ugyan tisztában voltak az átlagosnál alacsonyabb termeléssel, a politikai környezet azonban nem volt megfelelő arra, hogy ellentmondjanak a központi tervnek. Mao Ce-tung ebben az évben tisztította meg a pártot, Peng Dehuai tábornoktól és követőitől, akik a kollektivizmus hibáira hívták fel a figyelmet. A beszolgáltatási terveket kritizáló, azokat nem teljesítő helyi vezetők jogosan félhettek attól, hogy könnyen Peng követőinek sorsára juthatnak. Az információ áramlás tehát akadozott, a beszolgáltatási kötelezettség nem igazodott az új helyzethez. A rossz időjárás miatt, szinte mindenhol alacsony volt a termés, de a termékenyebb területeken, magasabb beszolgáltatási kötelezettségek voltak érvényben, így ezeken a területeken volt a legerősebb az éhínség. Tehát a központi tervgazdálkodásból fakadó nem megfelelő információ áramlás volt a legfőbb oka a világ legnagyobb éhínségének.

 

4. Marco Battaglini (Princeton University) (Szeptember 14 – Public Finance)

„Analyzing the case for a Balanced Budget Amendment to the U.S. constitution”

(letölthető: http://www.princeton.edu/~mbattagl/bbr.pdf)

 

Battaglini előadása több szempontból is helyet érdemel a listán. A cikk Magyarország számára is releváns kérdést feszeget: érdemes-e az alkotmányba beépíteni a költségvetési egyensúly követelményét. Mint megtudtam a kiegyensúlyozott költségvetést több amerikai állam törvényei előírják, vagyis a kérdés nem csupán elméleti jellegű. Az ilyen szabályozás hátránya nyilvánvaló: az állam fiskális politikával kevésbé tud reagálni a sokkokra és így kevésbe tudja tompítani az üzleti ciklusokat. Előnye is elég egyértelmű: a politikusok a rövid távú szavazatmaximalizálás által vezérelve általában túlköltekeznek, ami túlzott adóság felhalmozáshoz vezet. A kiegyensúlyozott költségvetés gátat szab ennek a folyamatnak és alacsonyan tartja az állam eladósodottságát. Battagliniék kutatása azért nagyon jó, mert megmutatja mire is jó a közgazdaságtan és annak formalizmusa: a dinamikus politikai gazdaságtan egyik alapmodellje segítségével számszerűsítik a költségeket és hasznokat, így értékelve az alkotmány módosítás hatását. Arra jutnak, hogy az USA esetében habár hosszútávon jelentős megtakarításokat lehet elérni a kiegyensúlyozott költségvetés követelményével, rövidtávon annak bevezetése túl nagy költségeket ró a gazdaságra.  Rengeteg érdekes kérdés azonban még megválaszolatlan. Vajon Magyarországon ugyanez a kalkuláció mire vezetne? Vajon a maastrichti kritériumok 3%-os hiány limit betartása mekkora költségeket ró az országra? Jó TDK témák ezek, főleg azoknak, akik szeretnék megismerni és alkalmazni a mostanában nagyon divatos dinamikus politikai gazdaságtani modelleket.

 

5 Maitreesh Ghatak (LSE) (November 2 – Development and Planing)

„The de Soto Effect”

(letölthető: http://emlab.berkeley.edu/~webfac/bardhan/ghatak.pdf)

Ez az előadás leginkább azért volt érdekes, mert eddig nem ismertem Hernando de Soto perui közgazdász (nem összekeverendő a spanyol hódítóval) elméletét. A cikket egyébként Timothy Besley-vel írta, aki a 2010-es év Neumann díjasa. De Soto többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy a kapitalizmus helyes működésének feltétele a tulajdon jogok védelme, aminek egyik alapkövetelménye egy olyan állam által működtetett rendszer mely számon tartja a tranzakciókat és a tulajdonosokat. Ezek, hiányában nem működhet hatékonyan hitelpiac, hiszen az emberek nem tudnak hitelt felvenni meglévő vagyonukat fedezetként használva. De Soto többek között azt állítja, hogy a szegény emberek is rendelkeznek vagyonnal, amely azonban nincs nyilvántartva, pl. a favellákban lakóknak nincsenek bejegyzett ingatlanjaik. Ha az állam nyilvántartásba venné ezeket a kevésbé értékes telkeket és házakat, akkor a szegény emberek is hozzáférhetnének jelzáloghitelekhez. Ghatakék szerződéselméleti alapokon bemutatják azonban, hogy a tulajdonjogok kiosztása akár fordítva is elsülhet: előállhat az, hogy a szegény emberek rosszabbul járnak a tulajdonjogok regisztrálását követően. Ha ugyanis a hitelpiacon a verseny gyenge, a regisztráció eredménye csupán az lesz, hogy a kölcsönzők jobban ki tudják zsákmányolni a hitelfelvevőt.

 

 

.

6. Curt Taylor (Duke) (December 3 – The Oliver E. Williamson Seminar on Institutional Analysis)

„Subjective Performance and the Value of Blind Performance”

 

Curt Taylor előtt le a kalappal. A Duke University professzora ugyanis kamasz kora óta teljesen vak, így kutat, publikál prezentál, egy top egyetem professzora, és egyébként a maratont is lefutotta. Itt egy cikk róla:  http://www.duke.edu/~crtaylor/running_article_11_06.pdf. A cikk érdekes szerződés elméleti kérdést feszeget: mikor érdemes a megbizónak információt visszatartani az ügynök típusát illetően és vakon értékelni annak teljesítményét. Triviális példa a vakon értékelésre a bór versenyek, ahol a zsűri a bór származási helyét nem ismerve rangsorolja azokat. Vagy gondoljunk csak arra, hogy a legtöbb komoly tesztet anominizáltan értékelik. Ezzel szemben a pályázatok elbíráslását gyakran befolyásolják a pályázók múltbeli eredményei. Kisebb viszgák esetén a viszgázó személye általában ismert a javító száméra. Vajon mitől függ az, hogy a megbizó (a bórt értékelő zsűri, a felvételi tesztet javító tanár) inkább visszatartja az információt. Erre kaphatunk választ a cikkben.



[1] Ennek az adatbázisnak más érdekes alkalmazásai is vannak már: például politikai gazdaságtan iránt érdeklődőknek érdemes megtekinteniük Easterly és többiek (2008) cikkét, ahol azt találták, hogy mind a CIA, mind KGB beavatkozás negatívan (és egyenlő mértékben) befolyásolta az adott ország demokratizáltságát. Vagy a pénzügy iránt érdeklődők elolvashatják Dube és többiek (2008) cikkét, melyben bemutatják, hogy a szigorúan titkos CIA információk kiszivárogtak és beépültek az  Iránba, Guatemalában, Kubában és Chilében található amerikai vállalatok részvényárfolyamaiban

[2] Az, hogy milyen beavatkozások történtek a CIA részéről elméletileg letölthető a honlapjukról. Megpróbáltam megkeresni Magyarországot de sajna nem találtam meg. Ha valakinek van ideje, akkor keresse meg, baromira kíváncsi vagyok, hogy a CIA mit tevékenykedett nálunk

 
 

megnyertük a Big Game-et

2009.11.24. 05:15

Most hétvégen játszott a Stanford és a Cal (amerikai) futball csapata immár 112-szerre. Az alábbi videón meg lehet tekinteni az összefoglalót, azt hiszem nem hiába hívják "nagy játéknak":

https://www.youtube.com/user/TouchedTheAxeIn82

Hagyomány továbbá, hogy nem csak a nagy csapatok mérik össze erejüket, hanem a közgazdasági tanszék tanárjai és diákjai is. Ezt az eseményt Little Big Game-nek nevezik és másfél hete került rá sor. Ott is nyertünk természetesen, és ismét nálunk maradt az Arrow-Debreu általános egyensúlyelméletét szimbolizáló Edgeworth doboz (lásd kép).

Ezen a mini kis játékon még egy érdekes esemény történt. Szokás ugyanis, hogy nem csak amerikai fociban mérjük össze tudásunkat, hanem más sportágakban is, úgymint kosárlabda, foci, röplabda és frizbi. A focinak a bírója John Pencavel volt, aki annyira komolyan vette a dolgát, hogy bírói ruhában, síppal, piros és sárga lap segítségével vezette a meccset. Vicces volt látni az öreg munkagazdászt, ahogy ahelyett, hogy futna leguggol és lábak között próbált eligazodni.

Egyébként idén Hédi is meg én is csak megfigyelőként vettünk részt, de jövőre tervezzük, hogy mi is résztveszünk a stanfordosok elleni küzdelemben. Vajon milyen játékban? :)

kitörési stratégia

2009.11.10. 10:42

Míg mi itt a Handbook of Labor Economics következő kötetének előkészítő konferencáján csücsültünk, otthon is újabb ország(-világ)megváltó stratégia látta meg a napvilágot. Az állami tulajdonban lévő Ecostat „A MAGYAR GAZDASÁGI-TÁRSADALMI KITÖRÉSI STRATÉGIA ÉS AZ ÚJ NEMZETKÖZI KIHÍVÁSOK” címmel jelentetett meg egy anyagot (letölthető: http://www.ecostat.hu/), amely 35 Világgazdaságtani Kutató Intézetes és Ecostatos elemzésre épül.

A 129 oldalas tanulmány a következőképp kezdődik:

„Immár második esztendeje, hogy az információs forradalom által főtött globalizációs

folyamatot a rendszer lényegébıl, belső ellentmondásaiból is fakadó pénzügyi-, banki- és

reálgazdasági válság teszi próbára.”

A továbbiakat is hasonlóan terjengős, de semmitmondó stílus, vilgazdkönyv-szerű felsorolások, meglepő és számomra értelmezhetetlen címek[1], kesze-kusza gondolatmenetek, az adattáblákon kívül a hivatkozások teljes nélkülözése (pedig azért lenne mit),[2] sok elgépelés és temérdek vesszőhiba jellemzi. A bevezetés után csak bele-bele néztem, részletesen csak a magyar foglalkoztatásról szóló részt (“Új foglalkoztatási stratégia”) olvastam el, de az teljesen kiütötte a biztosítékot nálam. Mindössze 9 oldal (81-89. oldalig), úgyhogy mindenki maga elolvashatja 5 perc alatt, és megbocsáthatja nekem, hogy most csak kiragadok néhány megkapó gondolatot.

 

1. „a gazdasági növekedés oltárán jórészt feláldoztuk a foglalkoztatás növeléscéljait”; “a hazai célzatú fejlesztések viszonylag háttérbe szorultak. Ez hátrányt jelentett a foglalkoztatást növelő (munkaigényes) szektorok fejlesztése esetén. A problémák gyökere tehát szerkezeti fejlesztési hibákra is visszavezethető, amelyeknek növekvő területi hátrányai is jól kimutathatók.” (85.o.)

Vagyis hiányoljuk az állam által kitüntetett ágazatok régióspecifikus fejlesztését, amelyekkel akár felesleges, hatékonytalan munkahelyeket is fenn lehet tartani? Én már úgy tanultam, hogy az államnak inkább a fizikai és humán-infrastruktúra megteremtésén, fejlesztésében kell tevékenykedni, ami ösztönzi a külföldi és a hazai beruházásokat, vállalkozási kedvet, és így munkahelyek teremtődnek. Ahelyett, hogy kitalálja, hogy hol, mit hány emberrel termeljünk.

Szerintük viszont a következőre kell (közvetlenül?) törekedni:

kétpilléres magyar foglalkoztatási politika kialakítására. Ezen belül:

· az első pillért a piacgazdasági viszonyok között hatékonyan alkalmazott, de megfelelő oktatási (képzési) és foglalkoztatás ösztönző adó és járulék politikával kiegyenlített, a keresleti-kínálati viszonyok mellett mőködtetett üzleti foglalkoztatás politika jelentheti;

· a másik pillért a nonprofit szektorban mőködtetett, meghatározott hátrányos csoportok foglalkoztatásának növelése céljával létrehozott és koncentrált állami támogatásban részesített szervezetek és szövetkezetek létrehozása képezheti” (86. o.)

Mire gondolhatnak? A első pillérbe (“piacgazdasági viszonyok között hatékonyan alkalmazott, de megfelelő oktatási (képzési) és foglalkoztatás ösztönző adó és járulék politikával kiegyenlített, a keresleti-kínálati viszonyok mellett mőködtetett”) elég sokminden belefér, a másodikra pedig ötletem sincs.

 

2. a szakképzés hatékonyságát és gyakorlati igényekhez való rugalmas alkalmazkodását lehetővé tevő szakiskolai programokra és az általános képzettségnek ehhez alapot nyújtó, vasárnapi népiskolai képzés elterjesztésére lenne szükség.” (86-87. o.)

Bárcsak vasárnapi népiskolával orvosolható lenne ez a probléma! A “Zöldkönyv a Magyar közoktatás megújításáért” címú oktatási kerekasztal termék (http://oktatas.magyarorszagholnap.hu/wiki/ZK), amiről nem tudom, hallottak-e egyáltalán ezen Ecostat fejezet szerzői, az egész közoktatás átalakításáról beszél. Nagyon sok tanulmánnyal és adattal alátámasztva érvel többek között amellett, hogy a szakiskolák helyett egységes középfokú közoktatásban kell mindenkinek részesülni. Ugyanis nehéz előrejelezni a jelenlegi adatok mellett, hogy a munkaerőpiac igényeinek megfelelően milyen képzéseket kell indítani és hány fővel. A képzési szerkezet változtatása lassú, és szintén nehezen előrejelezhető. A munkapiaci igényekhez való alkalmazkodáshoz szükséges készségeket pedig a jelenlegi szakiskolai rendszer nem tudja átadni a diákoknak, így az ott végzettek nem csak tudásban, de alkalmazkodókészségben is eleve le vannak maradva az érettségire felkészítő iskolákban végzettekhez képest.[3]

 

3. Emellett hosszabb távon kiemelt szerepet kellene szánni olyan közmunkákra, mint például a Vásárhelyi tervre. Ennek intenzív megvalósítása esetén jelentıs számú képzetlen és mélyszegénységben élő, területileg is könnyen mobilizálható falusi ember önbecsülést nyújtó foglalkoztatására nyílna lehetőség.” (87.o.)

Amint azt a tavalyi Rajk Téli Táborban is megtudhattuk, a közmunkáknak a munkapiacra való visszavezetésben játszott szerepe empirikusan egyáltalán nem bizonyított, sőt. Egyetlen előnye, hogy ad egy napi rutint (“reggel felkelni, elmenni dolgozni”) azoknak az embereknek, akik már rég nem dolgoztak, azonban a végzett munkák (pl. virágültetés, csatornaárok-ásás) semilyen olyan készséggel nem ruházzák fel az illetőt, ami a későbbi elhelyezkedési lehetőségeit javítaná. A közmunkák mennyisége pedig feltethetően véges, és ha elfogynak, utána az elhelyezkedés, megfelelő human tőke hiányában ismét problémás. Ezenkívül empirikusan bizonyított viszont, hogy a közmunka stigmatizál, amelynek negatív a hatása a piaci elhelyezkedés valószínűségére.

 

4. És a kedvencem. A mélyszegénység és alulképzettség a cigányság körében történő újratermelődésének megakadályozásáról: Ezért vetődött fel több, a cigányság foglalkoztatási, felzárkóztatási kérdéseivel foglalkozó szakemberben annak a történelmi példának az alkalmazhatósága, amelyet az izraeli kibucok jelentettek a zsidóság történetében. Ez a magyar szövetkezeti jogrendszerbe is beilleszthető és különböző fejlettségi viszonyokhoz, feltételekhez is jól hozzáigazítható szövetkezeti gazdálkodási forma azért lehet – megfelelő állami segítség mellett – a cigányság foglalkoztatási, integrált képzési és megélhetési gondjainak az egyik alternatív megoldása, mert nagyfokú önigazgatási lehetőséget nyújtva komplex módon képes a cigányság társadalmi integrációját, és méltó megélhetését, valamint sajátos kultúrájának a megőrzését lehetővé tenni.” (87. o.)

Szerintem nem meg kell mondani az alulképzetteknek, szegényeknek, cigányoknak, hogy alakítsanak kibucot, és gazdálkodjanak, hanem lehetőséget kell nekik adni, hogy választhassanak mivel akarnak foglalkozni. Jelenleg ezt nem tehetik meg (human tőke hiányában, diszkriminációval és rossz ösztönzőkkel). Egyébként pedig nem látom a mechanizmust, ami megakadályozná ebben a modellben a szegénység és az alulképzettség újratermelődését. A lakóhelyi, oktatási stb. szegregáció, a társadalomtól való elszigeteltség jelenleg is működik, nem kell azt állami segítséggel létrehozni. Mitől fognak a kibucban dolgozni és jobban élni, és mitől fognak a kibuc iskolájában a diákok jobban tanulni? Ja, hogy itt még nincs vége?

Ezeknek azonban nem csupán etnikai alapú megközelítése képzelhetı el, hanem akár vegyes összetételő (többségi-kisebbségi lakosságra egyaránt kiterjesztett) települési és kistérségi változatai is. (87.o.)

Ez pedig miben különbözik az integrációtól? Miért kell erőltetni ezt a szövetkezeti gazdálkodást? Miért nem lehet a pici foglalkoztatottságot kitűzni célul?

És a slusszpoén:

Egy-egy jó szervezőképességő polgármester vezette településen ilyen példa ma már nem számít ritkaságnak, ezekről napjainkban, a médiákban is hallani.” (87.o.)

Ez valamiféle empirikus bizonyíték? De egyébként én még nem hallottam ilyen sikerekről.

 

5. És persze ami a legfontosabb: lépéseket kell tenni a fiatalok egyes területeken fellelhető idősek foglalkoztatásának kiszorító hatása ellen.” (87-88. o. ) Ez a Közgázon elég jól sikerül is…

 

De ha ez még nem lenne elég, akkor felhívom a figyelmet arra, hogy e tanulmány főszerkesztőjét, Belyó Pált nevezik ki november 26-án a Központi Statisztikai Hivatal új elnökévé, 6 évre! Őt, aki ezen a konferencián: http://www.ecostat.hu/jubileumi_konferencia.html a megtekinthető előadást tartotta, és aki szerint “nagy feladatok várnak a statisztikai szolgálatra. Így például a népszámlálás megszervezése, az uniós adatszolgáltatások teljesítése.” (http://www.vg.hu/gazdasag/gazdasagi-hirek/belyo-pal-lesz-a-ksh-uj-elnoke-294457). El tudom képzelni, hogy ezzel pályázva nyerte el az állást…

Néha fel szokott merülni bennem, hogy nagyon szép feladat, küldetés lenne egy kicsivel profibb és innovatívabb KSH-t létrehozni, ami részben pénzkérdés persze, részben viszont szakmai koncepció (koncepciózus elnök) kérdése. Ez most megint kevéssé valószínű, helyette marad a kötelező feladatokat így-úgy ellátó KSH, és az MNB-s kollégáknak továbbra is órákat kell majd lógni a telefonon briefingkor, hogy megtudják: az 50 százalékpontos beruházás-ugrás minek köszönhető? Pedig egy jó minőségű adatokat szolgáltató, jól szervezett, kompetens statisztikai hivatal elengedhetetlen ahhoz, hogy a gazdaságunkat jobban megismerjük és megértsük. Hogy ne csak az állam és az EU által előírt adatokat akarják begyűjteni, hanem proaktívan, pl. a kérdőívek átgondolt tervezésével segítsék az adatelemzést, kutatást. Hogy azon igyekezzenek, hogy a közpénzből finaszírozott adatok, természetesen anonimizáltan, hozzáférhetőek legyenek, hogy akár a törvényi korlátozásokról véleményt formálva elősegítsék, hogy minél szélesebbkörűen legyen felhasználható kutatási, közpolitikai célra.

Ma voltam egy előadáson: az egyik PhD diák a női munkakínálat jövedelem-rugalmasságát akarja megmérni úgy, hogy megnézi, hogy azok a nők, akik decemberben szülnek, és újszülött gyermekük után már következő márciusban megkapják az adóvisszatérítést, mennyivel halasztják el a munkapiacra való visszatérésüket, azokhoz képest, akik januárban szülnek, így csak 1 és negyed év múlva kapják meg az adóvisszatérítést. Ehhez a kutatáshoz 2 amerikai és egy kanadai adatbázis állt rendelkezésére, mindegyik többéves panel, többtízezres megfigyelésszámmal. Én is szeretnék magyar adatokon dolgozni, már a következő 6 évben!



[1] Pl. RENDSZERSZEMLÉLET: A MAGYAR GAZDASÁG TELJESÍTMÉNYEI,

FEJLESZTÉSI STRATÉGIÁJÁNAK MEGALAPOZÁSA (SWOT ANALÍZIS)”.

[2] Ők ugyanakkor kikötik, hogy „A tanulmány megállapításai a forrás megjelölésével idézhetők.”

[3] Ezt jól tükrözi, hogy a szakiskolák bérhozadéka alig haladja meg az általános iskoláét. (Lásd Zöld Könyv, 104. o.)

 

A hétvégén került megrendezésre a Handbook of Labor Economics 4. kötetét előkészítő konferencia a Julia Morgan által tervezett Berkeley City Club csodálatos épületében. Két tudósítónk „megfigyelőként” részt vett az eseményen, és a szünetekben sikerült pár interjút készíteniük a résztvevőkkel.

 

Hédi: Ashenfelter úr, nem bánja, ha készítek Önröl egy Hajnalka Zsolti féle nyújtott kezes képet a telefonommal?

Orley Ashenfelter: Nem.

Hédi: Köszönöm az interjút!

 

Hédi: Kline úr, egyszer szívesen lemenne kutyába az Önhoz hasonló testfelépítésű Zsótér Csabával, miközben a Summer of 69-ra a jellegzetes kézmozdulatokat végzik?

Patrick Kline: Igeeeeen!

Hédi: Köszönöm az interjút!

 

Hédi: Moretti úr, ha bekerül a cikke Handbook of Labor Economics V. kötetébe, akkor úgy fogja gondolni, hogy nem hiába költött több tíz ezert dollárt immigráns ügyvédre, hogy ne kelljen elhagynia az országot?

Enrico Moretti: Igen.

Hédi: Köszönöm az interjút!

 

Attis: Ashenfelter úr, nem zavarja Önt, hogy Ön is Hédi tányérját használja?

Orley Ashenfelter: Nem.

Attis: Köszönöm az interjút!

 

Attis: Charness úr, nem zavarja Önt, hogy cikkeinek nagy részét azért dobják vissza, mert nem hiszik el a végeredményeket?

Gary Charness: Dehogynem.

David Card: Welcome to Labor Economics! [Üdvözöljük a munkagazdászok között!]

 

Hédi: Todd asszony, annak ellenére, hogy az európai munkapiaci intézményi reformokról szóló előadás alatt végig migrénje volt, úgy gondolja, hogy tökéletes Neumann díjas lenne Önből?

Petra Todd: Igen.

Hédi: Köszönöm az interjút!

 

Attis: Card úr, miközben ölébe hajtja a fejét az előadások alatt, azon gondolkodik, hogy Ashenfelter már megint miről sms-zik, és hogy Moretti mikor szokik le a dohányzásról?

David Card: Igen.

Attis: Köszönöm az interjút!

 

Attis: Neal úr, mit szól Ön ahhoz, hogy a konferencián nem megnyerő a Chicagoi stílusa, hiszen folyton lekussolják?

Derek Neal: Már megszoktam.

Attis: Köszönöm az interjút!

 

Attis: Currie asszony, nem tartja cikinek, hogy egy olyan témának hordta le az irodalmát, amit Nobel díjasok kutatnak?

Janet Currie: Nem.

Attis: Köszönöm az interjút!

 

Hédi: Farber úr, ahhoz képest, hogy napi két liter ice tea-t fogyasztott, nem gondolja, hogy illett volna jobban felkészülnie a perezentációra?

Henry Farber: Nem, nekem voltak a legjobb poénjaim.

Hédi: És arra gondolt már, hogy Attishoz hasonlóan kiprobálja az ice tea mentes életet?

Henry Farber: Nem.

Hédi: Köszönöm az interjút!

 

Hédi: Card úr, van valami összefüggés aközött, hogy a Harvardosok idén sem kaptak Nobel díjat és, hogy nem jöttek el a konferenciára?

David Card: Talán.

Hédi: Köszönöm az interjút!

 

Hédi: Lee úr, most már be meri vallani, hogy közvetlen kollégája, Alan Krueger nem kormányzati teendői miatt nem jött el a konferenciára, hanem azért, hogy fel ne fedezzék a hasonlóságot Attis és az ő sármja között?

David Lee: Félve de be.

Hédi: Köszönöm az interjút!

 

Attis: Shimer úr, nem frusztráló, hogy az Ön által kutatott terület, a keresési modellek a makróökonómiában, az elmúlt húsz év során nem volt képes semmilyen fontos eredményt felmutatni?

Robert Shimer: De, viszont így is enyém volt az egyik legjobb előadás

Attis: Köszönöm az interjút!

 

Hédi: Black asszony mondták már Önnek, hogy alkatilag jobban hasonlít egy operaénekesnőre, mint egy sztár közagdászra a UCLA-ről?

Sandra Black: Nem.

Hédi: Köszönöm az interjút!

 

Levi: Wolpin úr léteznek Wolpinák?

Kenneth Wolpin: Nanááá!

Levi: Köszönöm az interjút!

 

Hédi:Bertrand asszony, Ön hisz a tabletta erejében?

Marianne Bertrand: Igen.

Hédi: Köszönöm az interjút!

 

Hédi: Boeri úr, egyetlen kontinentális európai egyetemen dolgozó résztvevőként jó érzés volt 45 perc alatt 58 slide-ot elmondani?

Tito Boeri: Igen.

Hédi: Köszönöm az interjút!

 

enumeráció - beépültünk

2009.11.07. 11:14

Felkerültek a tanszék honlapjára az elsőévesek „profiljai”: http://www.econ.berkeley.edu/econ/grad/students/students.shtml. Igaz, még csak az email-címünk van fenn, és az érdeklődési területek. Illetve a Attisnak és nekem még az utóbbi sem, mert azt is a nyári orientációs napon gyűjtötték be, amit ugye mi lekéstünk. Nem baj, úgyis hülyén néz ki, amikor valaki első éves létére “Advanced Theory” [„haladó elmélet”] érdeklődésű. Hamarosan lesz honlapunk is, azon majd cizelláltan lehet magyarázkodni a szakmai és egyéb érdeklődést illetően.

A tanszék honlapján kívül, immáron a folyosón is állandóan jelen vagyunk: megvolt a fényképezkedés, és felkerültünk a fő lifttel szemben lévő tablóra:

A mi osztályunké a bal oldali széle a tablónak, a “First Year” [„elsőévesek”] felirat alatt, szimbolikus vezéralakunk (minden évfolyam esetében valami zenész, sőt talán Woodstock-os arc) Janis Joplin, akármire is céloznak ezzel...

De lássuk csak közelebbről, miféle emberekkel hozott össze itt idén a közgazdaságtan szeretetete:

21-en vagyunk, és az osztályunk várakozásainkhoz képest homogén: egye japán, egy mexikói és egy brazil kivételével mindenki amerikai és európai.

Bal felülről indulva 3 “macro guy” [makrós érdeklődésű fickó] látható. A középső, Komáromi Bandi szintén magyar; az első napokban semi mást nem halltunk, csak azt hogy “it’s amazing that 3 Hungarians got in, and that 2 of them are a couple!” [„Hihetetlen, hogy 3 magyar került be, és ketten közülük egy párt alkotnak!”] Alattuk 3 amerikai látható, M. M. az egyetlen fekete az osztályunkban, new york-i egyébként és Ivy League B.A.-je van. Érdekes amúgy, hogy bár a Berkeley állami egyetem, még így is alig látunk feketéket a kampuszon. Valószínűleg az lehet, hogy bár a rosszabb körzetekbeli középiskolákból is kötelezően fel kell vennie a Berkeley-nek a legjobb x diákot, ezekben a körzetekben a bevándorló ázsiaiak, esetleg hispánok túlszárnyalják a feketék pontszámait, így inkébb ők kerülnek be. Az ázsiaiak rengetegen vannak úgy általában (ezért meglepő, hogy a mi osztályunkban nem), és képzeljétek, félnek a darazsaktól! A Terrace Cafés ebédjeink közben gyakran azon mosolygunk, hogy mekkora cirkuszt és ricsajt csinálnak a kínai undergrad lányok, ha darázs közelít.

Na vissza a tablóhoz. M. M. mellett a képen O. Z. látható, aki szintén egy jónevű Ivy League egyetemen szerezte a bachelor diplomáját. Végzés után a pénzügyi szektorban dolgozott, lehet, hogy ő az egyik azok közül, akiknek a válság adta vegső lökést a PhD felé. Egyébként ő volt az egyetlen év elején, aki határozottan azt merte mondani, hogy bizony nem akar elméletet csinálni, hanem jól képzett alkalmazott közgazdászként akar jobbítani a világon.[1] Nagyon szimpi.

A harmadik amerikai pedig J. M. a képen, aki egy picit beavatott minket a college football [egyetemi amerikai foci] szurkolói világába: Az hogy kinek szurkolsz, az attól függ, hogy hol vagy undergrad, és az egy életre szól. Ő a UCLA-n tanult ezelőtt, és most Berkeley-s PhD diákként is nekik szurkol, és ha meccsre megy, akkor az ő meccseikre megy.

A következő képen két magyar nevű lány látható. Amelyik nem én vagyok, az egy Németországban felnőtt, ’56-ban menekült nagyszülőkkel, így tehát magyar apukával, és japán anyukával rendelkező nagyon kedves lány. Ő maga már csak pár szót tud magyarul, mert gyerekkorában az apukája próbálta neki az állatok neveit megtanítani.

Az alattunk lévő képen, a Sather torony lábánál, jobbról balra haladva a mexikói lány látható, aki a nevét a nagyszülei révén egy mesés romániai településről (lásd a képen) kapta[2].

Mellette a szlovén lány, aki az LSE-n csinált ezelőtt egy master-t, és egy kicsit sem tűnik közép-európainak; és az amerikai-kínai lány, akinek olyan története van, hogy ilyet még nem hallottam. 12 éves korában küldték a szülei Amerikába, azóta itt él (állítólag az apukája szkta is neki mondani, hogy má „túl amerikai”), 18 éves koráig egy családnál nevelkedett, azóta pedig a Berkeley-n tanul. Minden nyáron és karácsonykor hazamegy, és az anyukája még plusz kétszer meglátogatja évente. Az egyik legfiatalabb az osztályunkban, de szinte ő tart a legelőrébb: a mikrót már tanulta tavaly, így helyette idén már field[szak]-tárgyat hallgat: Psycho&Econ-t, azaz viselkedési közgazdaságtant.

Mellettük az egyik fiúcsapat sztárfotója: a szakállas egy bolgár srác, aki már ezelőtt is Amerikában tanult; majd J. N. M., aki talán a legnyitottabb az amerikai osztálytársak közül (mondjuk mindegyik elég nyitott), és aki azon kevesek egyike már a mi generációnkban, akik tanultak minnesotai makrót (de ő sem szeretteJ). Egyébként e legutóbbi két fiú az, aki kettészakította a még rendesen össze se kovácsolódott osztályunkat, amikor az egyik makróházi írása közben a tanszéki öbölre néző tanulószobában vallatásra kényszerítettek mindenkit: “Which one do you find more interesting: micro or macro?” [A mikrót vagy a makrót találod érdekesebbnek?]

J. N. M. mellett a brazil osztálytársunk, aki vagy 20 helyre jelentkezett PhD-zni, de a közgazdaságtanon belül még nem tudja mi érdekli igazán, és aki azzal ugratja a spanyolt és az olaszt, hogy ő érti amit ők beszélnek, de bezzek azok nem értik őtJ Mellette látható a spanyol fiú, aki a mellette levő olasszal folyékonyan és hosszan beszélget állandóan úgy, hogy mindketten a saját anyanyelvükön beszélnek. Az olasz, P. Z., egy igazi jelenség. Nem az a dzsigoló, lányok kedvence típus, de óriási stílusa van. Milánóban tanult, de Rómában született. Utálja a „nápolyi koszfészket”, és hogy oda kellett mennie a vízumát kiváltani, utálja a 70 éves kurvapecért, a makrót, és az amerikai kulturálatlanságot. Amikor David Ahn megkérdezte, ki nem tartja tudománynak a közgazdaságtant, ő feltette a kezét, de az szerintem csak sallang. Ha megszólal, hirtelen nem tudod, mit keres egy top PhD programban, mert általában olyan képet vág, hogy nincs kedve semmihez, max gy kicsit Marcellóskodni az Édes életben, de azt is szigorúan csak cinikusan. Pedig éleseszű a mikróórán, szeret mátrixot invertálni, és folyton azt mondja, hogy ezek a berkeley-i kommunisták és szocialisták nem elég balosok...:)

Alattuk látható, balról jobbra T. M. a japán osztálytársunk, akit csak és csak a theory (elmélet) érdekel, mert állítólag Tokióban amikor valaki economics masterre megy, már rögtön szakosodik, és ott az elmélet a nagyon jó, másból pedig csak alapokat tanulnak. Így aztán csalódott volt, amikor megtudta nem lehet a két választott szakterülete (“field”-je) a Psycho&Econ és az elmélet, mert itt mindenkinek kell választania egy alkalmazottab területet is. Ennek örömére a héten beült egy laboros (munkagazdaságtanos) előadásra is. Egyébként rendkívül lelkes, ő az aki már szeptemberben elkezdett egy behavioral game theory olvasókört szervezni, hogy legyen fóruma az első éveseknek is, ahol a nagyon kezdetleges kutatatási ötleteiket előadhatják.

Mellette áll (név nélkül) M. L., aki a mintapéldája annak, hogy a drága kezelés miatt az amerikaiak mennyire vigyáznak a fogaikra: ilyen világító fehér fogakat még nem láttatok! Egyébként egy jó matekhátérrel rendelkező szrgalmas kaliforniai fiú: a(z egyik) legnagyobb háziírási pánikunk közepette őt hobbiból Matthew Jackson Social and Economic Networks című könyvét láttuk békésen, széjegyzeteket készítve olvasgatni ebédszünetben. A harmadik emberke ezen a képen S. L. a kanadai-kínai, aki alig múlt 21, de mindig kész meginni egy sört, vagy bedobni egy helyi termelőszövetlezet (!) által készített vegetáriánus pizzát az emberrel.

Az utolsó képen jobb oldalon D. B. áll, okos, komoly házas ember Ann Arborból, dupla (matek és közgáz) majorrel [szakiránnyal], akivel viszonylag sokat szoktunk dumálni. És aki a felesége kedvéért inkább a Berkeley-t választotta, az ő érdeklődési területén (economic history, political economy) talán kicsit jobbnak számító Yale, New Haven, és annak 36000 dolláros (állítólag Berkeley-ekvivalensen nézve 50000 dolláros[3]) ösztöndíjával szemben. Mellette a kampusz akt szobra, amit sajnos nem tudom melyik ősrégen végzett évfolyam adományozott hálából, drága pénzből az egyetemnek. Amellett Attist pedig gondolom nem kell bemutatnom:)

A maradék kettő már csak csoportkép a lányokról és az egész osztályról, de van még itt egy találós kérdés, aminek a megoldását ha leírnám, az már pletykának számítana: Attis nem hivatalos megfigylése szerint van már még egy pár az osztályunkban. Szerintetek kik lehetnek azok?



[1] Bár errefelé ténylegesen elméleten (“theory theory” szemben az „alkalmazott elmélettel” vagyis az “applied theory”-val) olyat értenek, amit otthonról sosem láttam: eszközárazás-modellek folytonos idejű változatának matematikai kidolgozása, komparatív statika újfajta, differenciálás nélküli módszertana, elképesztő döntéselméleti modellezés stb. Matthew Rabin munkái alig férnek bele az „elmélet” kategórába.

[2] Neeem, Levente, Apci és többiek, nem Bukarestnek hívják.

[3] Magyarázatért a “compensating wage differentials” témaköréhez (pl. Sherwin Rosen, 1987), vagy Lorelai Gilmore (2002)-hoz forduljatok, aki szerint New Haven olyan, mint „a csészébe beleszáradt kávé”.

 

Öko házi Powell-módra

2009.11.07. 06:42

8 év felsőoktatás után azt gondoltuk, már nem tudnak meglepni minket házikkal. Jim Powellnek sikerült:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerdán leadtuk a megoldást, Hédinél rekordot döntött: 30 oldal kézzel írva. Becsüljétek a Murát és a Kézdit, mert más graduális képzésben kicsit sem intuitív az ökonometria...

honvágy vagy halhatatlanság?

2009.10.02. 10:41

Amikor ide érkeztünk, azt vettem észre magamon, hogy automatikusan úgy akarok berendezkedni, mintha záros határidőn belül hazamennénk. Ez a reflex érthető, hiszen életemben soha nem voltam még 2 és fél hétnél tovább külföldön. Például, hasonlóan, mint nyaraláskor, nem akartam kitenni a törülközőt a fürdőszobában, mert „ki tudja ki használta előtte a törülközőtartót”. Pedig a lakás, amibe beköltöztünk egyrészt frissen lett felújítva (valószínűleg a törülözőtartó is új volt), másrészt pedig akkurátusan, Cloroxszal, mert Domestos itt nincs, kitakarítottunk, amikor beköltöztünk, tehát csak a saját vagy Attis piszkaitól kellett tartanom:)

Furcsákat is álmodtam, mindig otthoni arcokkal. Még amikor az ideiglenes szálláson laktunk azt álmodtam például, hogy Simonovits Gábor jött minket meglátogatni, de szokás szerint nem találta a cuccait a Rajkban az elsőn az általa nappalinak használt konyhai közösségi részben. Már késésben volt a repülőhöz, ezért magára kapta, amit talált: egy testszínű nejlonharisnya, egy nagyon rövid rojtos farmersort, két fürdőköpeny, a felső az a szokásos lila, amiben a reggeli kávéját szokta fogyasztani a koliban. Na ebben az öltözékben, és egy kb. üres bőrönddel tűnt fel a szemünk előtt a San Francisco-i nemzetközi reptér érkezési kijáratánál.

A hamadik magamról tett megfigyelés okán azt kell, hogy mondjam, hogy Kunderának megint igaza volt, amikor a Halhatatlanságban arról elmélkedett, hogy lehet egy integetés egyszerre az uszodában látott idősödő hölgy sajátos bájos mozdulata, és regényhőse, Agnès esszenciája:

Amennyiben ezen a bolygón eddig mintegy 80 milliárd ember élt, aligha feltételezhetjük, hogy mindegyiküknek megvolt a mozdulatainak a saját, egyedi repertoárja. Ez matematikailag egyszerűen lehetetlen. A leghalványabb kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy kevesebb mozdulat van a világon, mint ember. Ez a megállapítás azonban meglepő következtetéshez vezet: a mozdulat egyedibb mint az egyén. Ezt akár aforizma fomába is önthetjük: sok ember, kevés mozdulat.[1]

Mindenestre állandóan otthoni arcokat vélek felfedezni az itteni emberekben, és ezzel Attis is így van. Mozdulatokban, egy-egy grimaszban vagy egyszerűen a teljes kisugárzásban. (Mi lenne, ha nem lenne itt ennyi ázsiai...:)) David Ahnról Attisnak állandóan Kovács Bazsó jut eszébe. Mondjuk szerintem ez azért van, mert mindeketten a Stanford business school-on végeztek. Az öko tanárunk, a dán (le sem tagadhatná a germán gyökereit) Michael Jansson, amikor a vállpántos ingét viseli, tisztára Lici. Az egyik, egy évvel felettünk járó ukrán srác olyan Verbó Zolis, mosolya pedig egy az egyben a Lantos Gáboré. A balett tanárom külső és tanítási stílusa is nagyon hasonlít Magdi néniére (bár mivel én választottam, ez valószínűleg na milyen? endogén bizony). A baletton az egyik lány tiszta Kovács Andi, a múltkor pedig ebédidőben a Terrace Cafénál egy Katona Tomi jött szembe rövid hajjal. Szeidl Ádám naggyon hasonlít Medgyesi Marcira, de pont úgy nevet mint az Ilyés Marci vagy a Pityu. Az egyik cserediákként itt tartózkodó ideiglenes osztálytársam kiköpött Csomor Tamás, a tanszékünkön pedig van valaki (talán visiting prof), aki az egyik olyan tavalyi poszkotunkra emlékeztet, aki szészőségesen egyetértett a monokival a téli táborban. A legdurvább azonban mégis ő volt eddigi ember déjà vu érzéseim között:

 A haja, és ahogy beletúrt, az öltözéke, ahogy a laptopjára mered, ahogy a lábát tartja, és ahogy felnézett, amikor hozzászóltak. Amikor rázúmoltam, foszlott csak szerte a délibáb (bár profilból még így is hasonlított):

 

 

 

 

 

 

  

 

Már hallani véltem a cipője domina-kopogását, ahogy kezében a laptoppal és a kurzusanyaggal, a kávét majdnem kiborítja, és kirobog a Free Speech Movement Caféból, de még visszaszól, hogy „Jaaajj Héédi, olyan izé vagy!” Aztán rá kellett jönnöm, hogy Kundera halhatatlan vagy ez a honvágy egy megnyilvánulási formája.

 

 

 Lajkó Erikának szeretettel



[1] Sajnos ez nem Körtvélyessy Klára fordítása, hanem az én nyersem, mert az interneten csak angolul találtam meg.

 

Volt a CEU-n egy horvát osztálytársnőnk, aki amikor náthás volt, kijárkált az órákról akár 5 percenként. Egészen addig nem tudtuk miért, amíg egyszer a liftben, ahol ez a lány, Vanja, is ott volt, Attis kifújta az orrát. Vanja ekkor rosszallóan, de udvariasan megkérdezte, hogy Magyarországon illik-e nyilvánosan orrot fújni, mert náluk nagyon durván nem.

Hát, úgy tűnik, hogy itt sem. Amióta itt vagyunk, szerintem én voltam az első, aki óra alatt orrot fújt, most hogy náthás voltam. Pedig a legtöbb óránkon 20-40-en vagyunk, és csaknem 2 hónap alatt senki! Viszont szinte minden alkalommal azt mérlegelem, hogy odacsúsztassak-e diszkréten annak a valakinek egy papírzsepit, aki aktuálisan végigszipogja az órát, ugyanis szinte mindig van ilyen. Számomra ez feletébb undi és idegesítő (=zavar a koncentrációban). Sorra gyűjtöm az embereket, hogy kinek a közelébe nem szabad ülni. Ez tényleg annyira gyakori (órán, gépteremben, a Terrace Cafében stb.), hogy nem lehet annak a véletlennek a műve, hogy nem hoznak magukkal zsepit. Tud erről valaki valamit? Japánban tudom, hogy a nyilvános orrfújás kb. egyenértékű nálunk a pukizással; állítólag ők inkább köpködnek helyette. De itt amerikaiak és szép szőke, európai kinézetű lányok is csinálják! Miért van ez?

Mindenesetre én tartom magam a gyerekkoromban jól megtanult technikához: egyik orrlyuk befog, hatalmas trombita, és „ne szívd fel a taknyot, mert köhögni fogsz”. Megtanítom Amerikának, hogy a szipogás, méginkább torokból jővő egyetlen szívó hang (amellett, hogy egészsegtelen) sokkal gusztustalanabb, mint nyilvánosan zsebkendőbe kulturáltan kifújni.

 

(az unokatestvérem, Sebestyén Gergely rendőrhadnagy kérdésére és neki ajánlva)

 

 

Itt Berkeley-ben kétféle rendőrség van: az ami mindenhol van, meg van az egyetemnek egy külön kampusz-rendőrsege (honlapjuk: http://police.berkeley.edu/). Ez utóbbiaknak egyelőre 4 féle tevékenységéről tudunk:

1. Sötetedés után éjjel 2-ig ingyenes hazakísérő szolgálat az egyetemistáknak, amit BearWalk-nak hívnak. (A focicsapat miatt itt minden Bear-…) Állítolag a környék senem túl biztonságos, senem túl veszélyes, de az egyetemek nagyon paráznak, mert ha valahol egy diákkal valami törtéenik, abból nagy botrány lesz, és ciki az egyetemnek (mint pl. a Yale-nek most az, hogy az egyik laboratóriumi dolgozó megölt egy gyógyszerész phd hallgató lányt: http://edition.cnn.com/2009/CRIME/09/16/connecticut.missing.yale.student/index.html.). Amúgy a szomszéd város (ami igazábol össze van épülve velünk), Oakland a veszélyes. Kb. fél milliós a népesség, és állítólag tavaly több embert öltek meg ott, mint egész Magyarországon. De mi amúgy meg semmilyen közbiztonsági paráról nem hallottunk mióta itt vagyunk. (Kőszegi Botond elmondása szerint itt utoljára pár éve öltek meg egyetemistát. Attis a földrengéstől jobban félJ)
Közlekedésbiztonság, az viszont van. A gyalogosokkal és biciklistákkal hihetetlen udvariasak, állítólag még Nyugat-Európához képest is. A babakocsik előtt pedig már fél utcányira megállnak. Ez részben kulturális, másrészt viszont állítólag az van, hogy vannak olykor rendőrök, akik elbújnak egy-egy kereszteződésben (pl. bokor mögé), és figyelik, hogy ki nem engedi át a gyalogosokat. Amikor egy ilyet meglát a rendőr, akkor előbújik, és nagyon-nagyon megbünteti az autóst (állítólag akár 200 dollárra is). Amerikában amúgy igen magasak a közlekedési büntetések, de itt Kaliforniában állítólag még inkább. Az összeg egyébként eléggé az éppen eljáró rendőrtől függenek, de mindenről ad papírt, szóval ennek ellenére nem zsebre dolgoznak. Különben pedig, ha valamilyen (nem feltétlen nagy) balesetet okozol, előfordulhat, hogy életed végéig fizetned kell a sértett félnek havonta a kártérítéseket...

2. A kampusz-rendőrség másik tevékenysége, hogy büntet: Vannak a kampuszon olyan (általában forgalmas) helyek, ahol tábla van, hogy le kell szállni a bicikliről, és tolni kell azt. Ha ezt nem teszed meg, és épp leselkedik egy kampusz-rendőr, akkor itt is akár 100 dolláros büntetést kaphatsz. Ez egyébként azt hiszem a leges-legértelmetlenebb dolog, amivel találkoztam, amióta itt vagyunk. Ugyanis semennyire nem balesetveszélyes, ha fennmaradsz a bicikliden, ha meg fergeteges a tömeg, akkor magadtól is leszállsz, mert egyszerűen gyalog is alig lehet megmozdulni.

3. Rengetegen járnak biciklivel az egyetemre, és azt mondják, hogy a bicikli-lopások gyakoriak a kampuszokon. A Berkeley-ben ellopott bicikliket Stanfordban lehet kapni és vica versa. Itt Berkeley-ben különben van is egy biciklibolt, ahol elég nagy biztonsággal lopott biciklit lehet kapni. Ha megkérdezed az utcán, hogy hol lehet használt biciklit venni, azt mondják: “There is one at Stuart and Telegraph, but that’s a kind of shady, you know...”[1] (Ez itt az: http://www.berkeleydaily.org/issue/2005-06-17##top, a képet megéri kinagyítani, mert tényleg az egész üzlet padlótól plafonig tele van tömve biciklikkel, az árusítás az utcán folyik, csak elképzelni tudjuk, hogy olyan módon, hogy egyet véletleszerűen kirángat az ősz copfos fickó a kuplerájból.) Aztán mondják a tisztességes helyet pár sarokkal lejjebb, ahol kontrollálva a minőségre legalább 20-30 dollárral drágábban lehet szert tenni egy biciklire.

Nade, ha valaki jó rajkos neveltetésű, mint mi, a tisztességes helyen vásárol, akkor kap egy szériszámot, amit be lehet jelenti a rendőrségen, a kampusz-rendőrségen is (= 3. tevékenység!), és akkor bejegyzik, hogy az a bringa most a tied. Ha ellopják, akkor ez alapján tudod bejelenteni a lopást, és gondolom elvileg könnyebben megtalálják, mondjuk Stanfrodban...

Egyébként 600-700 dollárért gyönyörű, szuperkényelmes “cruiser” biciliket (ezek nem is biciklik, inkább már valósággal kerékpárok) lehet kapni (lásd kép), és nagy divat erre a tandemezés is.


4. A kampusz-rendőrség negyedik, általunk tapasztalt tevékenysége a kiskorú (azaz itt ugyebár 21 alatti) egy-egy buli alkalmával alkoholmérgezést szenvedő undergradek összevakarása. Amikor elkezdődött a szemeszter, volt egy orientació, ahol a kampusz-rendőrség is tartott egy kis előadást. A kb. 20 perces előadásukból 15 perc legalább arról szólt, hogy mértékkel igyunk, mert hogy mennyi alkoholmérgezés történik itt. Amúgy ha te, nagykorú létedre házibulit rendezel, valamennyi piát be is dobsz a közösbe, de a bulidra kiskorúak is jönnek, és mondjuk beállít egy rendőr, mert a szomszédok kihívtak a hangzavar miatt (ez itt is ugyanolyan gyakori, mint a Rajkban), és rajtakapja a kiskorút, hogy ivott, akkor itt bizony téged is felelősségre vonhatnak, még akkor is, ha nem is ismerted azt a kiskorút!

Az alkoholvásarlás izgi itt, ugyanis mindig igazolni kell, hogy már elmúltál 21, de állítólag nem feltétlenül fogadják el ehhez pl. az útlevelet, csak a kaliforniai személyi elfogadása garantált. Ugyanis a kaliforniai személyiben (ami egyebként a jogosítvány, csak van olyan, ami „vezetős”, ha tényleg megcsináltad a vizsgákat, és van olyan ami „nem vezetős”, csak személyazonosság igazolására szolgál) állítólag benne van a magasságod és testsúlyod:) Pedig egyes emberek súlya szerintem elég gyorsan növekszik errefelé...

Apropó jogosítvány. A kresz szabályok itt nagyon érdekesek. Állítólag az egész kreszkönyv ici-pici, amíg vársz a vizsgára, addig át lehet nézni.[2] Általában kevés a szimbólumos tábla, inkább kiírják, hogy “wrong way”, “stop” vagy “do not enter”. Pirosnál valóban lehet kis ívben jobbra kanyarodni, és gyakori, hogy egy kereszteződésben 4 stoptábla van (jobbkéz szabály nincs), és annak van elsőbbsége, aki előbb odaér. És ez működik! Ha pedig lámpa van, akkor azért is hatalmas büntetéseket lehet kapni, ha beragadsz egy kereszteződésbe, mert már behajtottál, de közben pirosra vált a lámpa, és ezzel akadályozod a merőleges forgalmat.

Attis különben már nagyon gyakorlott az itteni automata váltós vezetésben. Az ikeázás és az orgonám szállítása révén (na erről majd még írok) vezetett már hybrid autót, és tehenészautót is! Pont olyat mint a képen, csak sajnos nem vittünk fényképezőgépet. Hamarosan egy Mini Morris fog következni, mert a Zipcartól nyertünk egy egynapos Mini Morris bérlést, amit október 3-ig fel kell használnunk…



[1] „Van egy a Stuart és a Telegraph sarkán, de tudod, az olyan homályos egy kicsit…”

[2] A forgalmi vizsgára pedig neked kell hozni az autót, sajátot vagy kölcsönt!

(ha valaki valamit nem értene benne, kérdezze az anyukámat vagy Sz. Kis Julit!)

Az Obama-kampány Rory számára is meghozta a sikert: az internetes újság, aminek tudósított, elő akarta léptetni. Ő azonban vágyott vissza tanulni, és a kampány alatt nagyon megkedvelte a gazdasági témakat. Sajnálom, Lorelai, Richard Gilmore vére is ott csörgedezik a lányod ereiben. Meg aztán Logant sem tudta még mindig elfelejteni, akiről ugyan nem tudott azóta semmit, de reménykedett benne, hogy még mindig San Franciscoban hajtja az üzletet. Meg valószínűleg a kaliforniai csajokat. Erre az utóbbi gondolatra Rory elszontyolodott egy kicsit.

Szóval minden együtt volt ahhoz, hogy jelentkezzen a Berkeley közgazdasági doktori programjába. A fiatal tanár, aki nagyapját helyettesítette a Yale-en a közgazdaságtan órán boldogan adott neki ajánlót, és Rory meglepve tapasztalta, hogy már nem pirul el és nem zagyvál össze-vissza a vele való találkozáskor. Azért néhány tartalék helyre is beadta a jelentkezését, a Stanfordra, San Diegoba es a Yale-re, mert akkor továbbra is közel lett volna Stars Hollow. Ezév március 3-án azonban jött az email, hogy „Dear Rory Gilmore:
We are delighted to inform you that the Department of Economics has recommended you for admission to the Ph.D. program.”[1] Aláírás: Michael Jansson, Ph.D., Graduate Committee Chair, Department of Economics, University of California – Berkeley.

Júliusban Rory izgatottan ült fel New Yorkban a san franciscoi járatra. Vajon milyen egy Ivy League egyetem után egy állami egyetemre járni? És az, hogy a Berkeley könyvtára csak a negyedik legnagyobb az Egyesült Államokban, míg a Yale-é a harmadik volt? Ráadásul az is csak rövidített nyitvatartással üzemel a Kalifornia állambeli költségvetési megszorítások miatt. Mindenesetre, abban biztos, hogy anyja jobban fogja élvezni az idelátogatásokat, mint a Yale számára frusztrálóan elit hangulatát.

Megérkezésekor konstatálta, hogy épp egy nappal sikerült lekésnie az orientációt, leendő osztálytársai már mind ismerik egymást, és a study group-ok (tanuló csoportok) is kialakultak. Rajta kívül egyetlen egyvalaki jutott még hasonló helyzetbe, egy magyar fiú, akinek ugyanaz volt a neve, mint annak hun vezérnek, akiről valami derengett neki még a chiltoni középkori történelem óráról: Attila. Rory elképesztőnek tartotta, hogy 9 órányi időeltolódást hogy tud valaki kávé nélkül elviselni, még ha olyan szélesek is a vállai mint Attilának. Neki a 3 óra is megterhelő volt, és az első két házi feladatot reggelente készítette el, amikor fel 9 helyett 6-kor ébresztette a jetlag.

Attilával különben meglepően kellemes volt egy study group-ot alkotni. Jó feje volt a matekhoz, és a tehetséggondozásban állítólag viszonylag jó magyar oktatási rendszer remek alapokat adott neki. Olykor kicsit nehéz volt vele vitatkozni, meg néha olyan furcsán ejtett ki egyes angol szavakat.

A People’s-be (http://www.peoplesjoint.com/) vagy a kampusz teraszos menzájára, a Golden Bear Caféba jártak a házik megoldását megbeszélni.Minden alkalmat azzal kezdtek, hogy mindketten beszéltek a szüleikkel: Rory telefonon, Attila Skype-on. A jel minőségének és annak köszönhetően, hogy 3 hét alatt összesen 6 feladatsort kellett leadniuk, a matekkurzus végére már kiválóan tudott néhány magyar szót, mint hogy „hallasz?” sőt olyan bővített mondatokat is, hogy „én jól hallak” vagy „na most semmit nem hallok”. Ezzel szemben Attila állítólag soha egy szót és egy gondolatot sem értett Lorelai végtelennek tűnő „hablatyolásából”.

A matekházik jól sikerültek, bár néha egy-egy feladat az utolsó pillanatban született, hogy utána már épp csak arra maradt idő, hogy Rory beszaladjon egy csésze hawaii kávéért, amire a pohárfogót rituálisan mindig Attila szerelte fel neki, és már rohanni is kellett a Wheeler Hall-ba, az előadásra. Egy ilyen rohanás alkalmával, amikor Rory megkérte Attilát, hogy vigye egy darabon a táskáját, Attila megjegyezte: „Látom neked már nem kell Birkin táskát venni.” Rory-nak ekkor jutott eszébe, hogy alig gondol Loganre.

Naszóval a matekfeladatok nem voltak könnyűek, az egész kurzus nehezebb volt, mint bármelyikük is számított rá, de azért megbirkóztak vele („It’s crazy but it’s OK”). Rory nagyon szeretett volna jó jegyet szerezni a vizsgán is, hogy megtudja, új szenvedélyének, a közgazdaságtannak milyen reményekkel vághat neki. Attilán meg állítólag nagy volt a nyomás; valami olyasmit magyarázott Rorynak, hogy az ajánlója, esküdött rá, meg hogy itt most rajta múlik a magyarok becsülete meg a rajkosoké is. Azt hogy ez utóbbiak kik voltak, ekkor Rory még nem értette pontosan.

A vizsga kemény volt. Rory el is keseredett egy kicsit, mert érezte, hogy nem jól sikerült. Mint később tanulótársával megbeszélte, az egyik feladatot teljesen félreértette, és aztán emiatt annak a megfeleltetésnek a felülről félig folytonosságának a bizonyítására sem maradt elég ideje.Amikor megtudta, hogy B+-t, a mediánjegyet kapta, azaz egyetemi matek-pályafutása alatt először nem volt a legjobbak között, nagyon szégyellte magát. Amikor pedig rájött, azért is szégyelli magát, mert így nem tudott Attila előtt (aki egyébként A-t kapott) villogni, elpirult...

***

Rory akár a telefon hangszórójának lyukain is átbújt volna, hogy Stars Hollow-ba, anyjához bujdokolhasson ezután az eredmény után, de aztán egy biciklis kirándulás San Franciscoban lelket öntött belé, és ismét kedvvel vágott neki annak az egy teljesen szabad hétnek, ami az őszi szemeszter kezdetéig hátra volt. Elhatározta, hogy ezt azzal tölti, hogy megismeri ezt a kampuszt is.

Elsőként mindenféle évnyitó fogadásokra ment. A graduális hallgatók fogadásán ingyen sör volt, 2 féle. A kampusz kancellárjánál ugyan ingyen kaja volt, de bugyuta kékbe és sárgába öltözött nagyon diverz rasszú lányok ilyeneket énekeltek és mutogattak:

https://www.youtube.com/watch?v=F374N8JUACc. Jó, be kellett vallania, hogy ez sem volt jobb, csak hosszabb: https://www.youtube.com/watch?v=WhcInoTe63U&feature=related. Viszont. Attila később elmesélte neki, hogy ő odament a kancellárhoz, hogy megkérdezze mi az a Harvardos szociológiai cikk amit a beszédében idézett, miszerint akik tesznek a világért és a közért, azok már undergrad korukban magukévá teszik az ilyenfajta attitűdöt. És a kancellár nem tudta lehivatkozni! Rorynál ez kicsapta a biztosítékot, és azt gondolta, hogy igazán bővíthetnék a könyvtárukat, legalább azért, hogy a kancellár ne keveredjen ilyen szituba.

A könyvtár-túrán a könyvtár nagysága nem ragadtatta el különösebben Rory-t, hiszen látta már a Harvard, a Yale és a Kongresszus Könyvtárát is, azaz az összes olyan könyvtárat, ami nagyob a Berkeley-énél. Attila azért megjegyezte, hogy a Berkeley könyvtárában annyi könyv van, hogy Magyarországon minden embernek pontosan egy jutna belőle. Erre Rory azt válaszolta, hogy és ez pontosan 3 millióval és annyivel kevesebb a Yale-énél, hogy az itteni kancellár ne tudjon lehovatkozni valamit. Azért egy valami mégis nagyon tetszett Rory-nak a könyvtárban: a Morrison Library, amit a könyvtár nappalijának is neveznek, és ami maga lenne a menyország, ha lehetne benne laptopot használni, és valamelyik kanapé karfájából kávé folyna.

A könyvtár-túráról kifelé jövet a Revolutionary Communist Party (Forradalmi Kommunista Párt, http://revcom.us/) fiatal és idősebb tagjai kampányoltak. Rory épp azon gondolkodott, hogy na ilyen aztán nem fordulhatott volna elő a Yale-en, a Günther az igen, de ez nem, amikor észrevette, hogy Attilát már le is szólította az egyik kampányoló. A következő párbeszéd zajlott le köztük:

- Hello, adahtok egy szórólapot?

- Hello, persze.

- Hiszel a forradalomban?

- Nem.

- És nyitott vagy a vitára?

- Igen, nyitott.

- Miért nem hiszel a forradalomban?

- Mert Magyarországon nőttem fel, ami egy posztkommunista ország.

Ezután egy 40 perces vita következett arról, hogy a kapitalizmus vagy a kommunizmus működőképesebb. A pártarcok érvei nem voltak nagyon szofisztikáltak, és vegül oda jutottak, hogy az emberek mentalitását meg kell változtatni, hogy hajlandóak legyenek és akarjanak tenni a közért, és Bob Avakian ezt meg tudja csinálni. De jófej fickók voltak, csak egy kocsmaasztal és egy sör hiányzott nagyon a beszégetés alatt, így Rory azt gondolta, megérdemelnek egy dollár adományt cserébe az idejükért és az újságukért, amiből talán még újságíróként is továbbképezheti magát abban, hogy hogy kell propagandát írni.

Amikor ezen gondolkodott, akkor érkeztek el a Lower Sproul Plazahoz, ahol a görögbetűs szervezetek éppen a bemutatkozó és toborzó fesztiváljukat tartották. Rory ebben a pillanatban kicsit bánta, hogy ő nem lett tagja egyetlen sorority-nek (és fraternity-nek) sem a undergrad évei alatt. Elmagyarázta Attilának, hogy mik is ezek valójában, hogy diákszervezetek undergradeknek, ahol a tagok általában együtt laknak, valamint szakmai és leginkább társas tevékenységeket végeznek. Fontos lehet számukra a szolidaritás, ezért vagy önkénteskedbek vagy valamilyen jótékony célra pénzt gyűjtenek. Általában NEM koedukáltak, és létrejöhetnek vallási, etnikai vagy kulturális törésvonal mentén is. Ott a fesztiválon is láthattak homoszexuális görögbetűs szervezetet, business-eset, és TKE (azaz TetaKappaEpszilon) betűjelűt is. Attila erre rögtön mondta, hogy ennek a magyar megfelelője az a szakkollégium nevezetű dolog, de azok szerencsére koedukáltak, és ő egy ilyennek tagja volt, méghozzá annak, amelyik a legrégebbi Magyarországon. Erre Rory:

- Tudod kik voltak tagjai a legrégebbi görögbetűs szervezetnek, a FíBétaKappának, ami egyébként az akadémiai tehetségek gondoztására jött létre? [2]

- Obstefeld és Ahn, a jövendő makro és mikro tanárunk.

- Tényleg? Képzeld, Obstfelddel találkoztam, volt a mi szakkolinkban előadni, de erről nem mesélt.

Rory ezek után még jobban bánta, hogy nem volt tagja egyik lányszervezetnek sem, amiknek a tagjaihoz képest itt a fesztiválon ő öregnek érezte magát. A legmenőbb, a lilaruhás GammaFíBéta lánycsapat hamvas undergradjei épp az Eshleman Hall magas épületének egy erkélyén riszálták magukat. Rory azon gondolkozott, miféle módja ez a kampányolásnak egy nem koedukált szervezet esetében? Egyáltalán miért csak hülye ügyességi játékokkal, amikben sütit vagy csokit lehetett nyerni, és szórólapokkal próbálják megnyerni jövőbeli tagjaikat? Beszélgetni kevésbé voltak hajlandóak, és semmi bevonó rendezvény nem volt láthatáron. Bár az is lehet, hogy őróluk messziről süt, hogy már nem undergradek, és csak velük nem állnak szóba...

Ekkor kicsit feljebb kúszott a szeme az Eshleman Hall épületén. A harmadik emeleten az ablakban egy szokásos, már-már unalmas GO BEARS! (Hajrá Medvék!) felirat volt. Az ötödiken viszont: THE DAILY CALIFORNIAN.Rory arra gondolt, hogy ha itt lett volna undergrad, akkor belépett volna a GammaFíBétába és nem a Yale Daily News, hanem a Daily Californiannek a főszerkesztője lett volna.[3] De találkozott-e volna akkor Attilával?

Együtt indultak el kifelé a fesztiválról. Útközben betértek az egyetemi boltba, ahol megvették első UC Berkeley-s pulóverüket...



[1] „Kedves Rory Gilmore: Örömmel tájékoztatjuk, hogy a Közgazdaságtan Tanszék felvételre javasolta Önt a doktori programba.”

[2] A görögbetűs szerevezetekről szóló általános részek a következő segítségével: http://en.wikipedia.org/wiki/Fraternities_and_sororities, és egy fesztiválozó elmondásai alapján készültek.

[3] Ezek ketten különben vetélkednek abban, hogy melyik a „nemzet legrégebbi egyetemi újságja”.

 

Mikró Ahn-módra

2009.08.28. 11:05

"You have to be close to death not to take the mideterm. I mean really close." (Nagyon közel kell lennie annak a halálhoz, aki nem írja meg a zh-t. Úgy értem, tényleg nagyon közel.)

 
Ma volt az első mikro óránk az egyetemen. Megmondom őszintén, kicsit fásultam mentem órára, elvégre már ez lesz a negyedik alkalom, hogy ezt a tárgyat (persze némiképp más szinten tanulom). A professzorunk,  David Ahn - (http://www.econ.berkeley.edu/econ/faculty/ahn_d.shtml), azonban teljesen meglepett, olyan
hangulatot és intellektuális légkört tudott teremteni az órán, hogy agykerekeim maximális kapacitással pörögtek szinte végig, talán még most sem álltak le rendesen…
Az óra alapvetően az első negyedév bemutatásával kezdődött. Ez nem igazán volt érdekes, de már itt látszott, hogy David egy laza jó humorú srác (Hédi szerint, olyan a stílusa kicsit, mint Csorba Gergelynek). Azt is megtudtuk, hogy ha valaki undergradként akarja hallgatni ezt a tárgyat, akkor többször gondolja meg, hogy valóban felveszi-e. Akár egy A- is sokat ronthat a Harvardra vagy a Princetonra való bekerülési esélyekre, de egy B+ egyet jelent a top 10 programokról való lemondással. Hát ember legyen talpán az, aki ilyen teher mellett tud rendesen teljesíteni.
Kiderült az is, hogy a szokásos mikro tematikákhoz hasonlóan, itt is fogyasztás elmélet, termelés elmélet és társadalmi döntések lesz a terítéken először. A közgazdaságtanban jártas olvasó tudja, hogy nem ez a világ legizgalmasabb, leginnovatívabb része ennek a tudománynak, mindesetre minden graduális képzésben túl kell esni rajta.
Ezt követően kezdődött azonban a show. Az óra tartalmi része azzal kezdődött, hogy David megkérdezte az osztálytól, hogy mit gondolunk vajon a közgazdaságtan tudomány-e vagy nem? Most tekintsünk el attól, hogy egy tudomány-metodológián edződött Rajkos, minden bizonnyal egy fél órás bevezetőt várt volna el, azzal kapcsolatban, hogy a tudománynak melyik értelmezését vesszük alapul, David nem „tudományos” kérdésként tette fel ezt a kérdést, hanem inkább elgondolkodtatás céljából. Legtöbbünk Popperi alapon érvelt: a közgazdaságtan tudomány, hiszen falszifikálható állításokat tesz, hipotéziseket állít és teszteli azokat. David persze nem, hagyta ezt annyiban. Az egyértelmű, hogy minden közgazdaságtani modell alapja az, hogy az emberek racionális döntéshozók. De vajon ez az állítás tesztelhető? Tud valaki olyan kísérletet mondani, ahol be lehet bizonyítani, hogy valaki nem racionális döntést hoz? A mi osztályunk nem tudott, pedig próbálkoztunk, elhihetitek. Ha valakinek van valami jó ötlete, írja meg kommentben.
A mondanivalójának a lényege az volt, hogy a racionális döntés elmélet önmagában olyan tág keretet ad, hogy minden döntést és annak ellenkezőjét is alá lehet támasztani vele. Ebben a formában a racionális döntés tehát nem más, mint egy narratívája a világnak, teljesen egyenértékű más vallási és társadalmi narratívákkal. Ahhoz, tehát, hogy falszifikálható állításokat tegyünk szükséges mindenképpen valamiféle struktúrát vinni a rendszerbe, feltételezéseket kell tennünk az emberek viselkedésével kapcsolatban, és ezekkel a feltételezésekkel tudunk csak eljutni olyan állításokig, amik már (legalább elméletben) tesztelhetőek. Ha tudósként akarjuk művelni a közgazdaságtant, akkor tehát mindenképpen tesztelhető állításokig kell eljutnunk (a tesztnek nem feltétlenül kell gyakorlatban megvalósíthatónak lennie, elég ha elméletben az). Ti mit gondoltok erről?
Az óra másik felében David folytatta a showt. Azt demonstrálandó, hogy milyen hasznos dolgokra lehet használni a közgazdasági elméleteket bemutatta, hogy párosítási problémákat (férfiak és nők keres párokat), hogyan lehet megoldani (bővebben: http://www.econ.ucsb.edu/~tedb/Courses/Ec100C/galeshapley.pdf). Állítólag ő maga is így találta a feleségét. A probléma egyszerű: tegyük fel, hogy 6 férfit és 6 nőt kell összepárosítanunk táncolás céljából. Minden férfinak és nőnek, van egy sorba rendezése, hogy melyik partnert tartja legkívánatosabbnak első, második, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik helyen. A 60-as években Gale és Shapley levezettek egy algoritmust matematikailag, amelynek segítségével mindig meg lehet találni azokat a stabil párokat, melyikből nem tud senki sem úgy kilépni, hogy számára jobb párosításba kerüljön.
Az érdekessége a problémának, hogy ez a látszólag bugyuta és hasztalan probléma milyen hasznos tud lenni. Kiderült például, hogy Gale és Shapley nem azt első volt, aki kitalálta ezt az algoritmust. Az USA-ban az rezidenseket már a 20-as évek óta ezen algoritmus segítségével párosítják korházakhoz. A jövendő rezidensek végig látogatnak néhány kórházat, majd rangsorolják őket az alapján melyikbe szeretnének dolgozni, és a korházak is rangsort állítanak fel a rezidensek között. Egy arra hívatott szerv pedig a Gale és Shapley algoritmust használja a megfelelő párok megtalalásához. Úgy tűnik, tehát, hogy néhány bürokrata mindenféle matematikai levezetés nélkül rájött arra, hogyan lehet jól elvégezni a párosítást.
Egy másik alkalmazása a problémának Bostonban volt, ahol évek óta komoly problémák voltak az iskolák és diákok összepárosításával. Néhány Bostoni közgazdászt segítségével sikerült egy csomó perverz ösztönzőt kivenni a rendszerből, pl. olyanokat, amely arra ösztönözte a diákokat, hogy hazudjanak a rangsort illetően. A harmadik fontos alkalmazása az ilyen párosítási problémáknak, pedig a máj transzplantációs párosítások. A többek között Neumann díjra jelölt Alan Roth azzal foglalkozott, hogyan lehet a vese donorok és vese betegek összepárosítását elősegíteni.   
David az órát végül a következő lelkesítő szöveggel zárta: „You will find 97% of the covered material completely useless and I might agree with you. But there is a chance that it may be useful, such as in the example presented here” (Sokan azt fogják gondolni, hogy 97% az általam tanított tananyagnak semmi haszna sincsen. Talán még egyet is értek velük. De van némi esély, hogy még sem teljesen haszontalan, úgy mint az előbb bemutatott példában.” Megnyugodtunk tehát, az elkövetkező egy hónap anyaga biztosan unalmas lesz, de mégsem fogunk unatkozni. Mindenesetre az első házit egy hét múlva kell leadni…

amerikai konyha

2009.08.26. 11:00

Kaják terén eddig két olyan dolgot találtunk, ami finomabb, mint otthon: a hamburgert és a tejfölt. A hamburgerben igazi hús van, nem olyan fasírt féle, hanem steak, a tejföl pedig sűrű és krémes, nem úgy egy darabban, nagy slunggal esik ki a pohárból. Amúgy Amerikában alapvetően a hamburgert meg a nemzetközi konyha remekeit fogyasztják. Ezeket viszont hatalmas adagokban. Úgy gondoljuk, nem is azért híznak meg itt az emberek, mert egészsegtelen dolgokat esznek, hanem azért mert egy adag kaja rengeteg. Ezért is jó, hogy ketten vagyunk, mert mindig ketten eszünk egyet, azzal is jól lakunk, és így nem is drága: 5-10 dollárból megvagyunk ketten. (Így egyébként azért kicsit kevesebbet eszünk mint otthon, és a biciklizéssel együtt mindketten fogytunk is pár kilót.) Mondjuk amik olcsóbbak, azok általában gyorséttermek, amiket gyorsan meg is lehet unni. A mexikói, ami errefelé a leggyakoribb, nekünk nagyon nem jön be, aminek részben az az oka, hogy mindenbe feketebabot raknak, ami az összes többi ízt elnyomja, de elsősorban mégis inkább az itt látható avokádós szósz, a guacamole az igazán rossz:

Ezt is mindenbe belecsempészik, és ennek szerintünk mosogatólé íze van. Más itt elő magyarok szerint más vegyszerre hasonlít, de allítólag megszokjuk majd, sőt meg is szeretjül. Négy próbálkozás után a mexikóit egyelőre hanyagoljuk.

 

A pizzázók sok helyütt úgy hirdetik magukat, hogy "healthiest food in town", ami azt jelenti, hogy kesernyés, teljes kiőrlésű lisztből sütik a tésztát, és másfélszer drágábbak, mint a kedvenc pizzázónk, az Arinell. Ez sem olaszos vagy magyaros egy kicsit sem, de berkeley-i diákok alapították, és ma már San Franciscoban is van egy fiókjuk. A kiszolgáló csávók ma inkább rockerek mint hippik, de szinte minden felirat az üzletben kézzel, papírfecnire van firkantva. Az, hogy ne használj bent mobiltelefont, ne hozd be a biciklidet, hova rakd a borravalót. Például:

Különben itt Amerikában olyan a sonkás gombás pizza, hogy van lesütve egy Margharita, és arra ráteszik a sonkát, a gombát, vagy más feltéteket, és összemelegítik még egyszer.

 

Szóval bár nagyon sokféle kaja van, de innen nézve mégis mindegyik egyforma: mindegyik nemzetközi, ami a pizzát, a hamburgert és a mexikóit kivéve valamilyen nagyon fűszeres közel- vagy távol-keletit jelent. Nekünk meg hiányzik a hazai. Ezért hetente kétszer-háromszor főzünk, apukám és olykor anyukám meg a nagymamám receptjei itt is nagyon bejönnek:) Főztünk már rántott húst krumplipürével, tejfölös uborkasalátával, rakott krumplit, zöldbabfőzeléket fasírttal, paprikás csirkét nokedlivel, lecsót kaliforniai paprikából, ami édes lett – de most már tudjuk, hogy Amerikában a lecsót „cigánypaprikából” (gipsy paprika) kell készíteni.

Dupla Tesco méretű hipermarketek vannak, ahol kimérve lehet venni a fűszereket, köztük pirospaprikát, legalább tíz féle paradicsom van, és lehet kapni „magyar chili” paprikát. (http://www.berkeleybowl.com/b_bowl_east/home.html) Még savanyú káposztát is találtunk, az itteni magyarok szerint viszont hiánycikk a főzeléknek való tök és a tökgyalu. Piaci rés, ha valakinek exportálni támadna kedve. A párizsit itt bolognainak hívják, a majonéz pedig ehetetlen. Ezek után nem csodálom, hogy a Ponyvaregényben azon röhögnek, hogy Európában majonézzel eszik a sült krumplit, ráadásul nem mártogatják, hanem valósággal áztatják benne.

Nekünk most van részünk a 3,60-as kenyérben. A normális, finom friss, nem zacskós, nem tartósított, nem édes kenyérből 1 fontnyi (nem egész fél kiló) valóban ennyibe kerül – nyilván dollárban. 2 literes a legkisebb narancslé, vajat a 22 dekástól a több kilósig terjedő kiszerelésekben lehet kapni. Hatalmas kedvezmények vannak a nagytételű vásárlásokra (http://www.safeway.com/IFL/Grocery/Home). Mindenhez kapsz zacskót, a helyieknek az a nagy dilemmája, hogy vajon a papír vagy a nejlon a környezetbarátabb ("paper or plastic?"). Azért ugyanis, mert ha a legközelebbi vásárlásodkor viszel vissza magaddal nejlonzacskót, akkor zacskónként 5 centet levonnak a számládból! Amióta ezt megtudtuk, Attis ki akarja próbálni, hogy mit szólnak, ha visszavisszük az itthon felgyülemlett száz zacskónkat és vesz egy csipszet másfél dollárért:)

 

 

Kb. egy hete sokként ért engem is meg Hédikét is, hogy adóznunk kell az ösztöndíjunkból. Eddig nem igazán értettem meg azokat a már dolgozó barátaimat, akiknek olyan rosszul esik, az a kb. 50-60% adó elvonás otthon. Hát, amikor megtudtam, hogy 14% elvesznek az ösztöndíjunkból, majd felrobbantam. 3000 ropogós dollár csak úgy elillant, bakker. Egyébként van benne ráció, végül is így is nettó kiveszek a rendszerből: UC Berkeley ugyanis egy állami intézmény, és én tőlük kapom a pénzt. Az azonban kifejezetten idegesítő volt, hogy mint megtudtam, az amerikai állampolgároknak és állandó lakosoknak nem kell az ösztöndíjból adózniuk. Felháborító és zseniális, hát ha valahogy, akkor így lehet bevételet növelni úgy, hogy egyetlen választó se érezze magát rosszul. 
Na mindegy, pár nap és túl tettük magunkat ezen. (Időközben kiderült, hogy mivel alacsony jövedelem kategóriába esünk, ezért lehet, hogy visszakapunk egy csomó pénzt majd, de mivel az amerikai adórendszer nagyon bonyolult, senki sem tudja, mikor hol, és mennyit. Ennyit az átláthatóságról.) Mindeközben arra is rádöbbentem, hogyha szeretnék magamnak egy Macbook-ot, egy nagy képernyős monitort és egy Kalifornia körüli utazást, akkor pótolnom (pótolnunk) kell a kieső jövedelemforrást. Így jutottam (jutottunk) arra a következtetésre, hogy kísérleti alanyok leszünk.
Itt Amerikában, az olyan nagy és gazdag egyetemeken, mint a UC Berkeley egy csomó pénz van mindenféle kísérletek elvégzésére. Nem gondolná az ember, de a Berkeley-n, pl. különösen sok állat kísérletet végeznek. Persze azt, hogy pontosan melyik épület, melyik föld alatti labirintusában azt csak nagyon kevesen tudják, legfőképpen azért, mert félnek a Berkeley-s aktivistáktól, mint a tűztől. Teljesen megértem őket, mégis kinek kell még egy 68, meg az, hogy minden reggel úgy menjen dolgozni, hogy több száz tüntetőn kelljen áthámoznia magát?! Mert higgyétek el nekem, ha valamit itt komolyan vesznek a fiatalok, az a tüntetés. (Egyes elméletek szerint nem a földrengés veszély miatt van, majdnem minden épületnek legalább 4 kijárata, hanem azért, hogy megnehezítsék a tüntetők dolgát!)
Na már most, itt Berkely-ben nem csak szerencsétlen állatokon végeznek kísérletet, hanem még szerencsétlenebb embereken is. És mivel itt Amerikában, az emberek individualisták és egyébként is egy csomó mindent be lehet szerezni ingyen (múltkor egy 200-300 ezer forintos zongorát találtunk parlagon az utcán), valamint az egyetemek is gazdagok, itt bizony keményen fizetnek a kísérleti alanyoknak.
Múlt vasárnap egy alváskutatásban vettünk részt, amiért 50 dollárt zsebelhettünk be (szigorúan adómentesen, hála istennek). Cserébe 2 napig nem ihattunk alkoholt és kávét, valamint 7 órát töltöttünk el egy pszichológiai laborban. Mint a kísérlet után megtudhattuk, a kísérlet azt próbálta mérni, hogy az alvásnak milyen hatása van a kognitív képességekre (legfőképpen a memóriára és tanulásra). A kísérlet legérdekesebb része az volt, mikor bedrótozták a fejünket, hogy mérhessék alvás közben az agy hullámainkat, a célból, hogy kontroláljanak arra, hogy a laboratóriumban milyen mélyen aludtunk. Meg mondom igazán vicces volt Hédit látni, úgy hogy haja helyett drótok álltak ki a fejéből. Szerintem ő is jót mosolygott rajtam. Ami még érdekes volt az az, hogy megtudtuk, hogy aki a kutatást felügyeli és végrehajtja (egy professzora „távoli” irányításával) az egy undergrad lány volt csupán. Az egyetem ennek a lánynak két kutató asszisztens fizetett, akik ugyancsak fiatalabb bacheloros diákok voltak. Csak úgy összehasonlításként ez, olyan mintha egy 4 éves egyetemi diák két másik diákot kapna maga mellé, hogy a kutatásához szükséges anyagokat előállítsa. Azért ezen meghasaltunk mindketten.
          

eltelt egy hónap

2009.08.26. 08:42

Megérkezésünk óta most telt el egy hónap. Hosszú, tartalmas és emberftormaló egy hónapot tudhatunk magunk mögött mind a ketten. Most nem idézem fel az első éjszakákat az undergrad szállásunkon, az elős matek órakát, a lakás nézéssel járó, hosszú kilométeres sétákat, a lakásválasztás kiméletlen tortúráját, az első San Franciscoi napunkat, a bútorválasztást (ami még kiméletlenebb móka), az első San Franciscoi bulinkat, a lakásberendezéssel járó sok munkát, az első nagy takaritás, a San Francisco bicikli túrát, az első Berkely-s vizsgánkat a fizika előadóban, és még sorolhatnám tovább. Nem teszem. Ehelyett inkább ugy döntöttünk Hédivel, hogy az elkövetkező pár napokban, mindennap leírunk valamicskét ezekböl, arról ami éppen eszünkbe jut. Így talán többet tudunk majd átadni és Nektek is izgalmasabb lesz. Jó mulatást hozzá!

süti beállítások módosítása